Pontosan tizenöt évvel ezelőtt, 2009. május 22-én, nem sokkal a déli harangszó előtt a debreceni Nagytemplomban, az úrasztalán álló nyitott Károli-biblia előtt a Kárpát-medencei magyar református püspökök aláírták a Magyar Református Egyház alkotmányát. Ezzel
újraegyesült a trianoni diktátum által szétszakított, kilenc évtizeden át kényszerűen csonka családban élő, majdnem hárommilliós magyar reformátusság.
„Ez a nap azon napok közé kerül, amelyek a magyar történelem első oldalára kívánkoznak” – e szavakkal köszöntötte az alkotmányozó zsinatot Debrecen akkori polgármestere, Kósa Lajos. Sólyom László (római katolikus felekezetű) volt köztársasági elnök pedig a nagytemplomban felolvasott üzenetében hangsúlyozta, hogy
a reformátusok egyesítő aktusa „nagy erejű, szimbolikus lépés, és egyben valóságos és jelentős következményekkel járó tett a nemzet egysége szolgálatában”.
Amikor a Kárpát-medencei (magyarországi, erdélyi, királyhágómelléki, kárpátaljai, szerbiai és szlovéniai) református püspökök és főgondnokok tizenöt éve aláírták az egyesítő alkotmányt – amelyhez később csatlakoztak a szlovákiai, horvátországi, amerikai, kanadai, nyugat-európai magyar református egyházak is –, azt is kifejezésre juttatták:
Úgy kell szolgálnunk az egységet, hogy az mintául lehessen az egész nemzet számára.
Hogy valóban minta, jó példa lett a 2009. május 22-i „családegyesítés”, az is bizonyítja, hogy egy évvel később, a Fidesz–KDNP kétharmados választási győzelme után az új Országgyűlés (egyik első döntésével) elfogadta azt a törvényt, amely a trianoni békediktátum aláírásának gyásznapját, június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Ezzel megkezdődött az egymást követő Orbán-kormányok határokon átívelő békés nemzetegyesítési politikája, s a kettős állampolgárság elfogadásával – amellyel együtt a külhoni magyarok útlevelet és választójogot is kaptak –, az oktatási, kulturális és gazdasági lehetőségek bővítésével, a magyar szellemi központok, egyházi intézmények megerősítésével egyre több határon túli nemzettársunkat sikerült ténylegesen bevonni a nemzeti együttműködésbe.
A tizenöt évvel ezelőtti debreceni ünnepnap – melynek felemelő, valóban katartikus eseményeinek magam is szem- és fültanúja lehettem – jelmondata így hangzott:
Krisztus a jövő – együtt követjük őt.
Azóta a Kárpát-medence és a nagyvilág magyar reformátusai évről évre megünneplik összetartozásukat, megrendezik a magyar református egység napját.
Úgy volt, hogy idén május 25-én – öt év után újra – Debrecen lesz a jubileumi egységnap, egyben ünnepi fesztivál házigazdája.
A Generális Konvent elnöksége még január végén is azt tervezte, hogy e jeles évfordulón hálát adnak a tizenöt évvel ezelőtt megszületett Magyar Református Egyház szolgálatáért is, jól haladt a rendezvény szervezése, s februárban már egyeztettek mind a hatvanöt érintett egyházmegye képviselőivel.
„Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett” – ugye, emlékszünk a Szondi két apródjában szereplő török küldött szavaira… Aztán áprilisban hirtelen kiderült, hogy „elesett” az idei, jubileumi református egységnap, amit 2009 óta eddig minden évben megrendeztek.
A baloldali média szerint a program elmaradásának egyértelműen köze van azokhoz a feszültségekhez, amelyek a februárban kirobbant kegyelmi botrány – és Balog Zoltán püspök, előző zsinati elnök abban játszott, vitatott szerepe – miatt alakultak ki a református egyházon belül.
A sajtóbeli találgatásokra és támadásokra válaszul az egyház zsinati hivatalának kommunikációs osztálya közölte, hogy az idénre tervezett egységnapot egy év múlva, 2025-ben tartják meg. Az indoklás szerint
erről azért is döntött közösen, teljes egyetértésben a Kárpát-medencei református egyházkerületek tíz püspöke és tíz főgondnoka, hogy testvéri együttlétünk és egyik legjelentősebb rendezvényünk ne válhasson a jelenlegi felfokozott hangulat áldozatává vagy politikai haszonszerzés eszközévé. Látva, hogy egyházunkat és annak tisztségviselőit most már politikai rendezvények színpadjairól támadják, helyesen döntöttünk.
Hogy az egységnap elhalasztása a jövő évre helyes vagy helytelen döntés volt-e, arról igencsak megoszlanak a vélemények a református közösségen belül és kívül is. Én magam mint belül levő (és mint volt presbiter) az utóbbi verzióhoz állok közelebb, több okból is. A fő indokom az, hogy a bátor, igaz és hű keresztyéneknek – bármilyen felfokozott hangulat és támadások közepette, sőt csak azért is! – Péter és János apostol példáját kell követniük. Ők oda mertek állni népük vallási, szellemi vezetői elé, akik hiába fenyegették, nem tudták elhallgattatni őket.
„Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk” – olvassuk az Apostolok cselekedetei 4. fejezetében. Így mi sem tehetjük meg, hogy a bírálatok, támadások elől meghátrálunk, mert „nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”.
Ha a reformátusok most meghátrálnak a külső (és sajnos már belül is tapasztalható) támadások elől, a református egységnap megünnepléséről, mi a garancia arra, hogy jövőre kedvezőbbek, könnyebbek lesznek a külső feltételek? Természetesen semmi. Ezért az volna a helyes és üdvös, ha egyházi vezetőink jól meggondolnák és megfontolnák, hogy aki egyszer rálép a visszavonás útjára, annak már nehéz lesz megállni a lejtőn. Ne felejtsék el a tizenöt éve tett ígéretet: úgy kell szolgálnunk a református egységet, hogy az mintául lehessen az egész nemzet számára!
