Mi már csak nyerhetünk!

Egy találós kérdéssel indítanék: Ki az? Kutyákat simogat és fákat ölelget, virágmagokat szór szerteszét a nagyvárosban, (állítólag) beszéli a fiatalok nyelvét, rózsákat szagolgat és kétkeréken jár? Nos, nem, ő nem Hamupipőke az erdőből, hanem regnáló főpolgármesterünk, Karácsony Gergely, a tizenéveseknek csak „Apu”. Azt hiszem, a mögöttünk álló szűk egy év belpolitikai szempontból számos nem várt fordulatot hozott.

Az ellenzéki térfelet igencsak átrajzolta az az ember, akinek már a nevét is vonakodva írom le: azzal bekerülni ugyanis a köztudatba, és ilyenformán a politikai palettára is, hogy nyilvánosságra hozom a volt feleségemmel zajló telefonbeszélgetésemet, nagyon alantas emberi minőség. Varga Judit volt férje ezzel tulajdonképpen predesztinálta saját sorsát is:

aki egyszer képes ilyen aljas és megbocsáthatatlan árulásra a saját feleségével szemben, megteszi majd máskor, másokkal is. A szavazóival, a politikai harcostársaival, a szövetségeseivel, és tulajdonképpen bárkivel szemben – így vagy úgy, az ő „csillaga” egyszer eképp hull majd porba.

Most azonban helyet taposott magának a Fidesz-kormány kihívói között, letarolva ezzel a körülötte pipiskedőket: a Momentumot már csak halványan látni, a „nagy ellenzéki összefogás” is kihalófélben, és a többieket is nagyítóval kell már keresgélni a különféle pártpreferencia-becslések grafikonjain.

Az igazán izgalmas verseny azonban mostanra éleződött ki igazán. Méghozzá Budapesten, amire péntek óta minden szem szegeződik: egy hosszú és látszólag egyszerűen megjósolható eredmény mostanra erősen bizonytalanná vált, így a főváros sorsa most egy huszárvágásnak köszönhetően két jelölt kezében van.

Szentkirályi Alexandra, a Fidesz–KDNP jelöltje ugyanis visszalépett a jelöltségtől.

A Nézőpont Intézet legfrissebb kutatása szerint jelenleg a budapestiek ötvenkét százaléka Vitézy Dávidot látná szívesen a főváros élén a következő öt évben, Szentkirályi Alexandra visszalépését követően pedig többen (negyvenhat százalék) úgy vélik, hogy Karácsony Gergely alulmarad a mai megmérettetésen. A kutatásból az is kirajzolódni látszik, hogy Vitézy Dávidnak sikerült Karácsony Gergely 2019-es ötvenegy százalékos támogatói köréből is megszólítania szavazókat.

Karácsony Gergely ötéves mérlege nem igazán ad okot büszkeségre. Hivatkozik ő sok mindenre, hogy miért nem tud jóformán semmilyen eredményt, fejlesztést, előrelépést felmutatni: forráshiányra, gazdasági válságra, a „csúnya” kormányra, amely szándékosan fukarkodott vele szemben. Bár utóbbi érvnek nincs túl sok igazság alapja, azért az aláhúzva megjegyzendő: maga Karácsony Gergely sem tett egyetlen gesztust sem annak érdekében, hogy gördülékeny legyen a kooperáció, vagy, hogy egyáltalán legyen. Vitézy Dávid azonban a kampánya során sokszor mondta el – nagyon helyesen –, hogy bár sok ponton nem ért egyet az ország vezetésével Budapestet illetően, biztos, hogy van közös metszet, amit feltétlenül termőre fordítana: ellenzéki álláspont ide vagy oda, a diplomácia valahol itt kezdődik el.

Visszatérve Szentkirályi Alexandrához, biztosan tudom, hogy jól döntött. Mondanak rá azóta sokmindent az ellenoldalon: ez előre borítékolható volt, úgysem tudott volna győzni, megfutamodott, a Fidesz megint nők szoknyája mögé bújik…

A szokásos idiotizmus, amit már megszokhattunk. Emögött a döntés mögött azonban a felsorakoztatott izzadságszagú okok közül egy sincs.

A Fidesz–KDNP politikai létezésének egyetlen gesztusa sem nevezhető gyávának: stratégiájuk és hitvallásuk éppen arról szól, hogy szilárdan áll a viharban, akárhonnan tépázza a szél, csapkodnak a villámok: döntéseihez ragaszkodik. Erre pedig az elmúlt évtizedek során számtalan példát láthattunk akár a belpolitikában, akár határainkon túl.

Orbán Viktor szabályosan közellenséggé vált az Európai Unió balliberális felének szemében, mert elsőként épített határkerítést és fogalmazott meg markáns álláspontot az illegális bevándorlás kérdésében. Össztűz alá kerültünk az alaptörvény-módosítás miatt, amely szerint az anya nő, az apa férfi. A nyugati lobbi támadta a gyermekvédelmi törvényünket, az ukrajnai háború kapcsán képviselt álláspontunkat, a gazdasági intézkedéseinket és az igazságszolgáltatási rendszerünket: ezek ugyanis mind szembe mennek a mainstreammel, a szuperállam tervével, az ezeréves értékeink jelentéktelenítésével, Európa iszlamizálásával, mindennel, amit húszéves uniós tagságunk óta le akarnak nyomni a torkunkon.

Mi pedig – még ha a magyar ellenzék is ellenünk dolgozik – tartjuk magunkat az álláspontunkhoz. Ehhez bátorság kell, elhivatottság, stratégia, tervek, a választópolgárok véleményének ismerete, fejlődni és tenni akarás, szilárd értékrend. Mind mind olyan fogalmak, amiket a magyarországi ellenzék képviselői még hírből sem ismernek. Magyar Péter tégláról téglára akar építkezni.

Csakhogy ennek az építménynek az alapja árulás. Ahogy szinte minden ellenzéki párt úgy változtatja a véleményét, az álláspontját, ahogyan a szél fúj, pontosabban, ahogyan felsőbb nyugati hatalmak diktálják. És ez kibukik, mert ha valaki meggyőződésből, a választópolgárok érdekeinek mentén hoz meg döntéseket, akkor ahhoz ragaszkodik. Ha vihar van, ha ezzel ellene megy mindenki másnak: akkor is.

Szentkirályi Alexandra pénteki bejelentése így szólt: „Számomra továbbra is az a legfontosabb, hogy Gyurcsány és Karácsony távozzanak a város éléről. Ezért utat adva a változásnak elállok a főpolgármester-jelöltségtől és a Fidesz fővárosi listavezetőjeként folytatom a kampányt. Egyben arra kérem minden támogatómat, hogy a főpolgármesteri szavazólapon Vitézy Dávidra, a listás szavazólapon pedig az általam vezetett Fidesz–KDNP-listára szavazzon!”.

A döntés okai nem a gyávaságban vagy a megfutamodásban keresendők: sokkal inkább jelez végtelen elhivatottságot, és a budapestiek érdekeinket mindenek felett álló legelső helyét a prioritási listán. Merthogy mindenki számára világos:

Karácsony Gergely nem jó a fővárosnak. Az ő listájának első helyén a hatalom megtartása és a források feletti diszponálás joga áll, miközben Budapest, Magyarország szíve koszban fürdik, kiaknázható lehetőségei parlagon hevernek, a gazdátlanság miatt pedig lassan élhetetlenné is válik.

És valahol ezt Karácsony Gergely is érzi: az ígéreteinek egy évtized múlva jósolt eredményt, addig igazából csak virágmagokat szór szét és osztogat, kutyákat simogat, szanaszét zilálja a budapesti autósforgalmat, kitiltja a Dunáról a hajókat, nem fejleszt, nem tart rendet, nincs se koncepciója, se stratégiája, sem elvei, sem tartása: elfújja őt az első kósza szellő. Nekünk, Budapestnek, nem ilyen emberre van szüksége. Merthogy vihar közeleg, a szomszédunkban háború dúl, a puskaropogás zaja pedig már itt is hallatszik. Fegyverszállításról, kötelező sorkatonaságról, a NATO egyre harcosabb megnyilvánulásairól lehet hallani – mi, itt Magyarországon és Európában viszont mind békét akarunk. Éppen elég háborút vívtunk már meg.

Aki ma az urnák elé járul, azt hiszem, így mérlegel.

És ezek mentén hozta meg a döntését Szentkirályi Alexandra is, akinek emberi nagysága messze-messze fölé emelkedett akármelyik ellenzéki szereplőnek, aki most a sarat dobálja. Még ha egymás vállára állnak, akkor sem kerekednének fölé jellemben.

Mert, hogy a Fidesz–KDNP női főpolgármester-jelöltje akkora férfi volt, hogy elengedte személyes ambícióit a Budapesten élők érdekében, egy keményen végigküzdött kampány után. Tisztelet érte! Mi pedig, akik rá szavaztunk volna, már csak nyerhetünk!