Szóval, Isten látja lelkemet, köszönettől hálaadásig mindennap próbálok én (és teszem is Yoda mester tanításai és Charles Bukowski mester sírfelirata mentén) az életről írni, tehát macskákról és kertekről, esetleg fociról, azaz játékról elmélkedni, de néha azért kibillentenek az egyensúlyomból, mint a nagyon okos Gündogan nevű német Willi Orbánt. És mostanában az van, hogy néha megjön a billenés, felhorgad az igazság iránti vágy, oszt átmenetileg teszek a madárfüttyre, holott az képes volt leváltani a rock and rollt is. Na jó, nem teljesen, de majdnem.
De nézzük akkor magát a jelenséget, a fóbiák örökös tárgyát, a frusztráltak mindenkori célkeresztjének közepét, aki helyett még egy újabb orvosi esetet is vállalnak azok, akik a „rendszerében” lettek baromi gazdagok és élnek remekül, és ezt képesek egy minden ízlést nélkülöző, ám cserébe drága cipő viselésével is demonstrálni. Na de az van, hogy a magyar miniszterelnök elmegy Volodimirhoz, aki nemrég még Vlagyimir volt, aztán meg rögvest Vlagyimirhoz, aki még mindig Vlagyimir, hogy tessenek már befejezni a belszovjet torzsalkodást, mert ez mindenkinek rossz, eltekintve néhány gazembertől, aki azért kapja a fizetését, hogy legjobb tudása szerint menedzselje az öldöklést.
Erre persze a maradék normálisokban azonnal felhorgad a vágy, hogy azonnal Nobel-békedíjat neki, a levegő elég puskaporos, és a jó öreg Henry is megkapta érdemei elismeréseként, miután szétnapalmoztatta fél Vietnámot, az összes pho levessel együtt, lehetőleg hajnalban, amint azt Coppola úr filmjéből is tudjuk.
Pereszről és Arafatról már ne is beszéljünk, ha nincs hozzájuk éppen kedv. De nem. Megy tovább az egyetlen olyan politikus ekézése, akinek egyedül van olyan világ- és Európa-képe, ami használható.
Eloszlatnék itt rögvest egy esetleges félreértést. Volt egy csipetnyi idő, amikor úgy véltem, hogy érdemes lenne elvégezni egy kis finomhangolást a ki tudja, hányadik kétharmad birtokában. És még most is van számtalan személyes bajom, aminek folyamatosan iszom a levét. Viszont a hazának az a hihetetlen szerencséje (és egyben nekem is), hogy nem én vagyok a miniszterelnöke. Ámde és ugyanakkor, a sorsomtól eltekintve az idő őt igazolta. Ezekkel nem lehet tárgyalni, azokkal meg kell. Erről most ennyit, irány közös érdeklődési köreink egyike, a foci.
Egyre több helyről hallom, hogy ez a mostani életünk legvacakabb labdarúgó Európa-bajnoksága. Hajlok rá, hogy igazuk van. A dolgok jelen állása szerint megvan a legjobb, legszerencsésebb, legtaktikusabb, legtudományosabb (a nem kívánt törlendő) négy csapat, a show ezzel a társasággal mehet tovább.
Miután a mieink (szerény véleményem szerint) a realitásnak megfelelően és továbbra is szerethetőnek maradva kiestek, ideje lenne szétnézni, kik a legrokonszenvesebbek, akiknek lehet egy kicsit szorítani a továbbiakban. Nem túl hangosan és vehemensen, de azért mégis, mert különben csak üldögél az ember a tévé előtt, és bámul bambán, annak meg semmi értelme.
Eddig még ment szépen a szurkolás, meglepő módon a törökök miatt, nem pont testvéri szeretettől áthatva, inkább a közeliben mutatott tekintetek miatt.
