Egyre több helyről hallom, hogy ez a mostani életünk legvacakabb labdarúgó Európa-bajnoksága. Hajlok rá, hogy igazuk van. A dolgok jelen állása szerint megvan a legjobb, legszerencsésebb, legtaktikusabb, legtudományosabb (a nem kívánt törlendő) négy csapat, a show ezzel a társasággal mehet tovább. 

Eddig még ment szépen a szurkolás, meglepő módon a törökök miatt, nem pont testvéri szeretettől áthatva, inkább a közeliben mutatott tekintetek miatt.

Ám most tapasztalható némi elbizonytalanodás, mondhatni tanácstalanság ez ügyben is. Azért az is, mert a focival magával kapcsolatban szintén ez a helyzet. Mert olybá tűnik, mintha a játékot végképp felváltotta volna az (ál)tudomány. Már verbálisan is, a pályán meg pláne. Passzsáv, szárnyvédő, kulcspassz, minőség és egyéb átvett hülyeségek, az arénában meg kezd emlékeztetni a dolog a kézilabdára vagy, ami még rosszabb, a kosárlabdára. De a legborzalmasabb a maradék játékosságot széttördelő technológia. Lenne egy javaslatom, talán még nem késő. Make love, not war. Küldjék haza szépen a srácokat a szobából, ahol jelenleg azt sasolják, kinek lóg be jobban a fülcimpája a hátvéd mögé.

De vissza a talpon maradt négyeshez! 

Ugyanis a futball (mint ahogy a rock and roll nem csak egy tánc) nem csupán egy sportág. Lehet persze belpolitikai szempontoktól vezérelve összehasonlítgatni a kajak-kenuval, csak felesleges. Mert a futball, ha tetszik, ha nem, kulturális jelenség, egyfajta világlátás. A szurkoló pedig (Esterházy Péter szavait kikölcsönözve a világkönyvtárból) „tisztában van a realitásokkal, de eltekint tőlük”. És a lázadás elkezdődött a „modern futball” ellen. Forza.