Keir Starmer miniszterelnökként először természetesen az Egyesült Államokba utazott, ahol a NATO-csúcson az amerikai elnökkel is volt kétoldalú megbeszélése. Mint minden hasonló alkalommal, a brit sajtó úgy kezelte a látogatást, mintha legalábbis Skóciába utazott volna. A brit kormányfő ma is úgy látogat az óceán túlpartjára, mintha az unokatestvéréhez menne, s lényegében ez így is van. Starmer előzetesen jelezte, azt szeretné, ha a Lordok Házában helyet foglaló képviselők 80 éves korukban nyugdíjba vonulnának. Ezzel állítása szerint az a célja, hogy karcsúsítsa a hatalmasra duzzadt felsőházat, ahol a közel 800, jórészt életük végéig széket foglaló közéleti méltóság vitázik és dönt. Mint megemlítette, csak Kínának van ennél nagyobb létszámú törvényhozói testülete.
A sajtó azonban nem hitt neki. Szerintük ugyanis ez egy nyilvánvaló utalás volt arra, hogy az amerikai elnöknek vissza kellene vonulnia.
Joe Biden ugyanis 81 éves, látványosan rossz állapotban van, rengeteget hibázik, amikor közszereplést vállal, így még saját tábora, a demokraták szavazóinak egy része is arra szólította fel, húzódjon hátra, s ne ő induljon a novemberi elnökválasztáson.
Feltehetően erre csak a brit sajtó gondolt volna, a világon sehol máshol nem érzik úgy, hogy a nagy vízen túli politika az ő „belügyük”. Keir Starmer maga is tagadta, hogy titkos célzásokat tett volna amerikai útja során, meg is védte Bident, aki szerinte remek szellemi állapotban van, friss és energikus volt a beszélgetésük alatt. Persze ne feledjük, Starmer a brit kormányfő, és egyáltalán nem arra használja fel a NATO-csúcsot, hogy tárgyalópartnerét bármi módon besározza, nem szeretné elfoglalni a politikai bulvársajtó címoldalait. Mert az óceán, amely összeköti a testvérnépeket, azért elég nagy, a két parton más és más stílus az uralkodó. Biden a tárgyalás során tétován kinyújtotta a kezét Starmer felé, s azt mondta, „Add a kezed, haver!”, ilyet feltehetően egyetlen brit politikus se mondana, míg az amerikaiak számára az erőltetett barátkozás tökéletesen elfogadható. A brit miniszterelnök pedig elfogadta a kissé faragatlannak tűnő tárgyalópartner ajánlatát, kezet ráztak.
A britek pedig úgy készülnek az amerikai elnökválasztásra, mintha náluk rendeznék azt. A Biden-üggyel kapcsolatban pontosan úgy fogalmaznak, mintha az ő valamelyik jelöltjük volna rossz bőrben, és határozottan ki is jelenti egyik-másik elemző, hogy Amerika jobbat érdemel a gyenge egészségű, tétova Bidennél. Máshol azt olvasni, hogy Trump milyen hazug és mennyire veszélyes volna, ha visszatérne a Fehér Házba.
A brexit óta persze az Egyesült Királyság maga is nehezen tudja önmagát behatárolni, európai identitása szertefoszlóban, s a mostani NATO-csúcs is arra utalt, hogy az Atlanti-óceán két partja közötti kötelék erősebb, mint a La Manche-csatornáéin tapasztalható. Könnyű volna azt gondolni, hogy a britek tévednek saját pozíciójukat illetően, de ne feledjük, a világ legnagyobb birodalmának örökösei, s rengeteg ember él közöttük, akik még emlékezhetnek arra, amikor a nap sose nyugodott le Őfelsége birodalma fölött. A Lordok Házának örökös peerjei szinte mindannyian ilyenek, számukra Afrika fele a koronához hű terület, India közel-külföld, Ausztrália pedig nyaralóhely, ahol sok a pók és az ír.
Nem is teljesen hazugság ez a felvetés, hiszen a brit gyarmatok függetlenségük után azért nem ebrudalták ki az összes britet, így ma is befolyásolják a politikai és gazdasági folyamatokat kisebb-nagyobb mértékben, történelemtől és fontosságtól függően. A britek identitása így sokkal globálisabb, mint bármely európai népé, s az angol nyelv egyeduralma is azt erősíti bennük, hogy valójában ők uralják a világot. Az amerikaiak pedig hiába a világ vezetői, a legerősebb katonai hatalom, a Coca-Cola hazája, mégis érezhető a tisztelet a nagybácsi iránt.
Az angolszász hálózat kiválóan együttműködik mindenben, legyen az kereskedelem, űrkutatás vagy hírszerzés, esetleg háború.
A független Ausztrália vagy Kanada is szívesen segít őfelsége kormányának, ha már az ő uralkodójuk is III. Károly, és bármennyire is szimbolikus az uralkodás a jelen kor emberének, mégis számít az a kicsi lépés, hogy egy választást követően a helyben kijelölt főképviselőtől kérnek engedélyt szavazásra vagy kormányalakításra. Az uralkodót helyettesítő tisztviselő pedig engedélyt ad, hogy a távoli népek fiatal gyermekei éljenek, ahogy akarnak, esetleg mosolyog is: Jaj, milyen gyorsan felnőnek!
