Keir Starmer miniszterelnökként először természetesen az Egyesült Államokba utazott, ahol a NATO-csúcson az amerikai elnökkel is volt kétoldalú megbeszélése. Mint minden hasonló alkalommal, a brit sajtó úgy kezelte a látogatást, mintha legalábbis Skóciába utazott volna. A brit kormányfő ma is úgy látogat az óceán túlpartjára, mintha az unokatestvéréhez menne, s lényegében ez így is van. Starmer előzetesen jelezte, azt szeretné, ha a Lordok Házában helyet foglaló képviselők 80 éves korukban nyugdíjba vonulnának. Ezzel állítása szerint az a célja, hogy karcsúsítsa a hatalmasra duzzadt felsőházat, ahol a közel 800, jórészt életük végéig széket foglaló közéleti méltóság vitázik és dönt. Mint megemlítette, csak Kínának van ennél nagyobb létszámú törvényhozói testülete.

A sajtó azonban nem hitt neki. Szerintük ugyanis ez egy nyilvánvaló utalás volt arra, hogy az amerikai elnöknek vissza kellene vonulnia. 

Feltehetően erre csak a brit sajtó gondolt volna, a világon sehol máshol nem érzik úgy, hogy a nagy vízen túli politika az ő „belügyük”. Keir Starmer maga is tagadta, hogy titkos célzásokat tett volna amerikai útja során, meg is védte Bident, aki szerinte remek szellemi állapotban van, friss és energikus volt a beszélgetésük alatt. Persze ne feledjük, Starmer a brit kormányfő, és egyáltalán nem arra használja fel a NATO-csúcsot, hogy tárgyalópartnerét bármi módon besározza, nem szeretné elfoglalni a politikai bulvársajtó címoldalait. Mert az óceán, amely összeköti a testvérnépeket, azért elég nagy, a két parton más és más stílus az uralkodó. Biden a tárgyalás során tétován kinyújtotta a kezét Starmer felé, s azt mondta, „Add a kezed, haver!”, ilyet feltehetően egyetlen brit politikus se mondana, míg az amerikaiak számára az erőltetett barátkozás tökéletesen elfogadható. A brit miniszterelnök pedig elfogadta a kissé faragatlannak tűnő tárgyalópartner ajánlatát, kezet ráztak.

A brexit óta persze az Egyesült Királyság maga is nehezen tudja önmagát behatárolni, európai identitása szertefoszlóban, s a mostani NATO-csúcs is arra utalt, hogy az Atlanti-óceán két partja közötti kötelék erősebb, mint a La Manche-csatornáéin tapasztalható. Könnyű volna azt gondolni, hogy a britek tévednek saját pozíciójukat illetően, de ne feledjük, a világ legnagyobb birodalmának örökösei, s rengeteg ember él közöttük, akik még emlékezhetnek arra, amikor a nap sose nyugodott le Őfelsége birodalma fölött. A Lordok Házának örökös peerjei szinte mindannyian ilyenek, számukra Afrika fele a koronához hű terület, India közel-külföld, Ausztrália pedig nyaralóhely, ahol sok a pók és az ír. 

Nem is teljesen hazugság ez a felvetés, hiszen a brit gyarmatok függetlenségük után azért nem ebrudalták ki az összes britet, így ma is befolyásolják a politikai és gazdasági folyamatokat kisebb-nagyobb mértékben, történelemtől és fontosságtól függően. A britek identitása így sokkal globálisabb, mint bármely európai népé, s az angol nyelv egyeduralma is azt erősíti bennük, hogy valójában ők uralják a világot. Az amerikaiak pedig hiába a világ vezetői, a legerősebb katonai hatalom, a Coca-Cola hazája, mégis érezhető a tisztelet a nagybácsi iránt. 

A független Ausztrália vagy Kanada is szívesen segít őfelsége kormányának, ha már az ő uralkodójuk is III. Károly, és bármennyire is szimbolikus az uralkodás a jelen kor emberének, mégis számít az a kicsi lépés, hogy egy választást követően a helyben kijelölt főképviselőtől kérnek engedélyt szavazásra vagy kormányalakításra. Az uralkodót helyettesítő tisztviselő pedig engedélyt ad, hogy a távoli népek fiatal gyermekei éljenek, ahogy akarnak, esetleg mosolyog is: Jaj, milyen gyorsan felnőnek!