Természetesen nem kizárólag a katolikus közösségek és családok dolga, hogy részt vegyenek a generációk közötti találkozás, figyelem és párbeszéd kultúrájának előmozdításában, mivel általános tapasztalat, hogy a mai fia­talok körében – leginkább a fejlettnek mondott nyugati világban – uralkodó trenddé vált az idősektől való idegenkedés, elhatárolódás, a „leselejtezés kultúrája”. Ez azt a mentalitást jelenti, hogy a fiatalok (sőt már egyre inkább a középkorúak is) nem értik az időseket és nem figyelnek rájuk, nem törődnek velük.

Hogy ezt a jelenséget miként látja egy idős ember, arra hadd említsek egy személyes példát. Három és fél évvel ezelőtt az éppen elkészült Toldi-rajzfilme kapcsán készítettem az utolsó interjúmat Jankovics Marcell-lal. A nyolcvanadik évében járó filmrendezőtől (néhány hónappal halála előtt) megkérdeztem: A filmje segíthet-e összekötni a 175 éve élt magyarokat a ma élőkkel? Amire így válaszolt: 

Szerinte ez a világ azért fog elpusztulni, mert nem érdekli a múlt, holott csak a múltból, a megtörténtekből lehet tanulni, és csak azt lehet folytatni. Hozzátette, neki az a „mániája”, hogy a múltat, közös örökségünket kell minden lehetséges módon megmutatnia és átadnia megőrzésre a következő nemzedékeknek.

A figyelemért folytatott harc több ezer éve folyik, de ebben az infokommunikációs forradalom, a digitális (online) világ, a közösségi média gyökeres fordulatot hozott. Az információrobbanás példátlan adaptációs nyomást, alkalmazkodási kényszert idézett elő az emberi agy számára. Az internetnek, a közösségi médiának, a szinte már minden zsebben ott lapuló kütyüknek „köszönhetően” folyamatosan olyan mennyiségű impulzus, inger, információ bombáz minket, ami túlterheli agyunkat, amely egyre kevésbé tud hozzájuk alkalmazkodni. Ennek következménye 

hiszen ők már beleszülettek az online világba, nekik ez a mesterséges környezet a természetes. Az iránymutató, az igazodási, az alkalmazkodási struktúra. Amitől idegen a szüleik és nagyszüleik képviselte offline világ.

Azonban az új generáció szakítása szülei, nagyszülei értékeivel, szokásaival, hagyományaival nem új jelenség. 

A lázadó ifjúság az előző generáció(k) tudásának, hagyományainak, kulturális javainak zömét ósdinak, értéktelennek, érvénytelennek tekinti, és az időseket idegen, rivális, sőt gyakran ellenséges „látszatfajként” kezdi kezelni. Lorenz szerint az idegenkedés és elutasítás fő oka a szülők és a gyerekek közötti kapcsolat hiánya, illetve zavarai, aminek össztársadalmi következménye az intergenerációs kommunikáció és kapcsolatteremtés képességének súlyos és visszafordíthatatlan gyengülése. Ez pedig végül az adott társadalom atomizálódásához és széttöredezéséhez, széthullásához vezet.

Az osztrák tudós diagnózisa az 1970-es évek elején, a ’68-as lázadó ifjúság „forradalmi” viselkedése nyomán született, de az apák és fiúk közötti konfliktusok eredete alighanem a múlt mélységes mély kútjának fenekén található. Ezzel szemben 

Vagyis a fiatalok belátták, hogy akkor láthatnak, illetve juthatnak messzebb, ha elődeik tudását, kultúráját, értékeit, szokásait megismerik, átveszik és azokat reformálják, újítják meg, ahelyett, hogy a múltat „végképp eltörölni” akarnák.

Vajon kinek a felelőssége megtanítani a figyelemre, és egyúttal a személyközi kommunikációra és a kapcsolódásra a fiatal nemzedékeket? – kérdezi a generációkutató. Valóban ez a fő kérdés és bizony nehéz házi feladat, amelynek fő helyszíne még ma is a család és az iskola. Ahol az időseknek (nagyszülőként, illetve tanárként) is van helye és szerepe, persze csak ha ők is készek és képesek rá.