Ismert, hogy a világon már jó ideje Japánban a legmagasabb a 65 évnél idősebb emberek aránya, miközben a termékenységi ráta az egyik legalacsonyabb. Hogy ez a demográfiai kontraszt, egyre mélyülő szakadék milyen gazdasági és társadalmi jövőt vetít előre a világ (ma még) egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa számára, nem nehéz megjósolni. Mindenesetre a japán miniszterelnök nemrég kijelentette, immár nagyon közel van az a határ, melyet átlépve már nem lesz működőképes a társadalom.
Hogy milyen súlyos társadalmi problémákat okoz Japánban az, hogy a lakosságnak már egyharmada idős ember, annak egyik bizarr jele, hogy
drasztikusan megnőtt az időskori bűnözés a távol-keleti szigetországban. A női fegyencek majdnem ötöde a nyugdíjasok közül kerül ki, mégpedig főként bolti lopások miatt. A japán kormány által megrendelt kutatásban megállapították, hogy az elítélt idős nőknek több mint a fele él magányosan. Az időseknek nincs szociális életük, egyedül érzik magukat és unatkoznak, ezért követnek el ilyen bűncselekményeket.
Ezt a meghökkentő példát Steigervald Krisztián, közgazdászként és coachként is aktív generációkutató tavaly megjelent második könyvében (Generációk harca a figyelemért) meséli el annak illusztrálására, mit okozhat, ha nem készülünk fel arra, hogy a hosszú élet tömegjelenséggé válik.
Az időskori magány s a vele járó szorongás, depresszió és deviáns viselkedés nyilván nemcsak Japánban, hanem más elöregedő társadalmakban is egyre nagyobb problémát jelent. Ezért is figyelemre és elismerésre méltó
a nagyszülők és idősek világnapja kezdeményezés, amit Ferenc pápa először három évvel ezelőtt hirdetett meg. A minden év július negyedik vasárnapján megtartott világnapon a katolikus egyházfő arra hívja a híveket, hogy szánjanak időt, fordítsanak figyelmet nagyszüleikre és az időskorúakra, és gondolkodjanak el az általuk továbbadott örökségről.
A mostani világnap témája: „Ne hagyj magamra öregkoromban” – vö. Zsolt. 71,9:
Öregkoromban se taszíts el magadtól, akkor se hagyj el, ha erőm elfogy!
A Szentíráson alapuló kezdeményezés deklarált célja, hogy támogassa minden egyházi közösség erőfeszítéseit a nemzedékek közötti kötelékek erősítésére és a magány elleni küzdelemre, mert mint meg van írva:
Nem jó az embernek egyedül lenni
(Ter. 2,18).
Természetesen nem kizárólag a katolikus közösségek és családok dolga, hogy részt vegyenek a generációk közötti találkozás, figyelem és párbeszéd kultúrájának előmozdításában, mivel általános tapasztalat, hogy a mai fiatalok körében – leginkább a fejlettnek mondott nyugati világban – uralkodó trenddé vált az idősektől való idegenkedés, elhatárolódás, a „leselejtezés kultúrája”. Ez azt a mentalitást jelenti, hogy a fiatalok (sőt már egyre inkább a középkorúak is) nem értik az időseket és nem figyelnek rájuk, nem törődnek velük.
Hogy ezt a jelenséget miként látja egy idős ember, arra hadd említsek egy személyes példát. Három és fél évvel ezelőtt az éppen elkészült Toldi-rajzfilme kapcsán készítettem az utolsó interjúmat Jankovics Marcell-lal. A nyolcvanadik évében járó filmrendezőtől (néhány hónappal halála előtt) megkérdeztem: A filmje segíthet-e összekötni a 175 éve élt magyarokat a ma élőkkel? Amire így válaszolt:
Milyen szál köthet össze egy magamfajta veteránt egy Z- vagy alfa-generációs fiatallal? Nemrég a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében olvastam egy érdekes interjút egy generációkutatóval, aki szerint el kell fogadnunk, hogy a gyerekeinknek, unokáinknak nem mi vagyunk a viszonyítási pont, hanem a saját korosztályuk. Ezért nem érdemes azon küzdeni, hogy visszahozzuk a régi értékeket, mert a mai fiatalok más kultúrában nőnek fel.
Szerinte ez a világ azért fog elpusztulni, mert nem érdekli a múlt, holott csak a múltból, a megtörténtekből lehet tanulni, és csak azt lehet folytatni. Hozzátette, neki az a „mániája”, hogy a múltat, közös örökségünket kell minden lehetséges módon megmutatnia és átadnia megőrzésre a következő nemzedékeknek.
Jankovics egyik kiváló képviselője volt a generációs hídépítőknek, akikről az általa idézett generációkutató, Steigervald Krisztián is ír említett könyvében. A hídépítés előfeltétele a kíváncsiság és a kölcsönös figyelem, s ennek eredménye lehet egymás megismerése, megértése és elfogadása.
A figyelemért folytatott harc több ezer éve folyik, de ebben az infokommunikációs forradalom, a digitális (online) világ, a közösségi média gyökeres fordulatot hozott. Az információrobbanás példátlan adaptációs nyomást, alkalmazkodási kényszert idézett elő az emberi agy számára. Az internetnek, a közösségi médiának, a szinte már minden zsebben ott lapuló kütyüknek „köszönhetően” folyamatosan olyan mennyiségű impulzus, inger, információ bombáz minket, ami túlterheli agyunkat, amely egyre kevésbé tud hozzájuk alkalmazkodni. Ennek következménye
az állandó stressz, fáradtság, frusztráltság, s emiatt a figyelem átlagos ideje és mélysége rohamosan csökken, a koncentráló- és felfogóképesség drámai mértékben romlik. Az „okoseszközök” mértéktelen használata valójában butít, ki- és lemeríti értelmi és érzelmi kapacitásunkat. Ez különösen a legfiatalabb, a Z- és alfa-generációra (a mai kisgyerekekre, valamint tizen- és huszonévesekre) jellemző,
hiszen ők már beleszülettek az online világba, nekik ez a mesterséges környezet a természetes. Az iránymutató, az igazodási, az alkalmazkodási struktúra. Amitől idegen a szüleik és nagyszüleik képviselte offline világ.
Azonban az új generáció szakítása szülei, nagyszülei értékeivel, szokásaival, hagyományaival nem új jelenség.
Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák biológus jó fél évszázada írt híres könyvében „a civilizált emberiség nyolc halálos bűne” egyikének a tradíció lerombolását nevezte. Úgy vélte, elértünk egy olyan kritikus pontot, amikor már a fiatal generációnak nemcsak nem sikerül azonosulnia az idősebbekkel, de azt kulturális értelemben sem képes megérteni.
A lázadó ifjúság az előző generáció(k) tudásának, hagyományainak, kulturális javainak zömét ósdinak, értéktelennek, érvénytelennek tekinti, és az időseket idegen, rivális, sőt gyakran ellenséges „látszatfajként” kezdi kezelni. Lorenz szerint az idegenkedés és elutasítás fő oka a szülők és a gyerekek közötti kapcsolat hiánya, illetve zavarai, aminek össztársadalmi következménye az intergenerációs kommunikáció és kapcsolatteremtés képességének súlyos és visszafordíthatatlan gyengülése. Ez pedig végül az adott társadalom atomizálódásához és széttöredezéséhez, széthullásához vezet.
Az osztrák tudós diagnózisa az 1970-es évek elején, a ’68-as lázadó ifjúság „forradalmi” viselkedése nyomán született, de az apák és fiúk közötti konfliktusok eredete alighanem a múlt mélységes mély kútjának fenekén található. Ezzel szemben
egy XII. századi aforizma szerint olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán állnak, így nem a magas termetünknek vagy az éles szemünknek köszönhetően látunk messzebbre náluk, hanem azért, mert a vállukon állva mi magasabban vagyunk, mint ők. Umberto Eco, a nyolc éve elhunyt olasz tudós, író, filozófus szerint a középkorban azért vált népszerűvé ez az aforizma, mert az egymás után következő nemzedékek konfliktusát forradalmi látszat, illetve erőszak nélkül segített feloldani.
Vagyis a fiatalok belátták, hogy akkor láthatnak, illetve juthatnak messzebb, ha elődeik tudását, kultúráját, értékeit, szokásait megismerik, átveszik és azokat reformálják, újítják meg, ahelyett, hogy a múltat „végképp eltörölni” akarnák.
Vajon kinek a felelőssége megtanítani a figyelemre, és egyúttal a személyközi kommunikációra és a kapcsolódásra a fiatal nemzedékeket? – kérdezi a generációkutató. Valóban ez a fő kérdés és bizony nehéz házi feladat, amelynek fő helyszíne még ma is a család és az iskola. Ahol az időseknek (nagyszülőként, illetve tanárként) is van helye és szerepe, persze csak ha ők is készek és képesek rá.
Sok-sok generációs hídépítőre volna szükség, hogy elkerüljük Eco komor jóslatát, mely szerint a mindig mindenki által elfogadott újdonságok eredményeképpen – és a száműzött óriások híján – óhatatlanul törpék nyakába ül majd az új törpehad.
