A „komprádor” olyan emberi egyed, aki személyes előnyökért az idegen, elnyomó hatalom szolgálatába áll, bármikor szembemenve saját közösségének érdekeivel. Vannak történelmi pillanatok, amikor a jövő szempontjából katasztrofális lehet, ha a komprádorság vezető szerephez jut. Tipikus példa erre az 1918-as szabadkőműves puccs, amelynek következtében a védekezésképtelenné tett történelmi Magyarország az idegen étvágy szabad prédájává vált.
Az akkori „polgári radikálisok” szellemi örökösei máig itt vannak köztünk, továbbra is komprádor szerepben, különböző politikai formációkban. A balliberális oldal ebben az egy kérdésben következetes: az idegen érdekek kiszolgálásában. Az MSZP-ben megalakulásakor – ha nem is vezető szerepben, de – még akadtak nemzetben gondolkodó politikusok, akik szép sorban kiváltak, miután vélhetően rádöbbentek arra, hogy a párt meghatározó prominensei Moszkva szolgálatából egyszerűen átálltak a New York–Brüsszel-tengely, a globalizmus szolgálatába, és ebben nincs erejük őket meggátolni.
Az SZDSZ-ben soha semmiféle nemzeti tartalom nem volt, erre a lehető legtalálóbban Bogár László mutatott rá, úgy fogalmazva, hogy ez a párt a kollaboránsok között a laboráns volt. Mára a teljes ballib oldal az SZDSZ politikai örököse.
Ebben a politikai konstellációban az éppen aktuális történelmi helyzet az, ami meghatározza egy-egy választás tétjét. 2015 óta a migráció, 2022. február 24. óta a háború árnyékában minden magyarországi választás létkérdés. Június 9-én a nemzeti megmaradás erőinek sikerült elnyerniük a választók többségének bizalmát, ami a 2026-os győzelmet ha nem is garantálja, de optimizmusra ad okot. Nézzük, mi a helyzet Erdélyben, ahol szintén igen nagy volt a tét, hiszen a magyar képviselet a parlamenti küszöb eléréséért küzdött.
Önmagában nem katasztrófa az, ha képviselet nélkül marad az erdélyi magyarság az Európai Parlamentben. De amint még Jeszenszky Géza is rámutatott a Transtelexen megjelent írásában,
a felvidéki modell perspektívája fenyeget, ahol a magyar erők, bár különféle felállásban próbálkoztak, de 2010 óta nem tudták átugrani a bejutási küszöböt, pedig az ott élő magyarság számaránya jóval meghaladja az öt százalékot.
Azon túl, hogy sikerül-e megtartani a szavazás etnikai logikáját, s hogy eléri-e a legerősebb magyar párt, a RMDSZ a bejutási küszöböt, az erdélyi magyar „belpolitika” is több kérdést vet fel. Meg tudja-e őrizni az autonomista oldal a maga pozícióit? Mi történik a sokak által öncélú diverzóinak tartott látszatpárttal, a Magyar Polgári Erővel? Életképesnek mutatkozik-e vagy elbukik az első akadályban?
Ami az első kérdést illeti, hadd idézzem fel, hogy a kétezres évek fordulóján, midőn egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy az RMDSZ tévúton jár, hogy az önfeladásnak, a román hatalom legitimálásának van alternatívája, hogy eredményes lehet a külpolitikai nyomásgyakorlás, hogy nem irreális cél az autonómia, amikor még a román EU-csatlakozás előtt meg lehet kérni az integrációs törekvések támogatásának árát, sokan úgy véltük, hogy jót tenne az RMDSZ-nek, ha kibukna egy ciklus erejéig a parlamentből, és ezzel esetleg megtisztulna az értéksemleges, kívülről vezérelt karrieristáktól.
Mára már más a helyzet. Nyilván most sem tölti ki az RMDSZ a rendelkezésre álló mozgásteret, de paradigmatikus szempontból más stratégiát ma már nehéz lenne követni, mint ami mentén a szervezet politizál.
S tetszik ez vagy sem a karakteresebb, autonómiaközpontúbb politikát óhajtók számára, az RMDSZ a bukaresti és a budapesti állami támogatás birtokában, a rendszerváltás időszakára visszanyúló komoly társadalmi beágyazottsággal, jelentős médiahátszéllel maga mögött, a magyar kormány messzemenő erkölcsi, politikai és anyagi támogatását bírva, választásról választásra besepri a magyar szavazatok masszív többségét Erdélyben.
Ha nem érné el a küszöböt egy választáson, az kollektív sokként hatna a választóközönségre, egyben azzal fenyegetne, hogy az elektorátus apátiája miatt küszöb alatt is marad a szervezet, miközben a vetélytárs sem tud felnőni a feladathoz. Ha egy közösség erőt tud felmutatni, az tartást, reményt, önbizalmat ad. S hogy most az RMDSZ adja meg ezt a közösségi élményt? Ismerve az elmúlt 35 év történelmét, a helyzet kissé fonák, de való.
Másrészt az is tény, ez mégiscsak egy másféle RMDSZ, mint az, amelyet egy olyan ember vezetett 1993 és 2011 között – név szerint Markó Béla –, aki azóta is sportot űz abból, hogy a magyar miniszterelnököt a ballib médiában revolverezi. Köztudott, hogy Kelemen Hunort Markó Béla nevelte ki utódjául, de az is tény, hogy Kelemen lojalitása a magyar kormányhoz kiállta a próbát.
A Transtelex nem kevés pikírtséggel számolt be nemrég arról, hogy
az RMDSZ elnöke elismerte, végső soron azért szorították ki az által vezetett szervezetet a kormányból legutóbb, mert nem volt hajlandó elhatárolódni Orbán Viktornak a román és a magyar nyelvű ballib sajtó által rasszistának nevezett, nemkívánatos fajkeveredéssel kapcsolatos kijelentésétől.
Ez fakadhatott érdekmegfontolásból, hiszen a Fidesz erős hátországot jelent az RMDSZ számára minden értelemben, de eredhetett elvszerűségből is, hiszen az inkriminált kijelentés valósághű volt, s csak a magyarság külső és belső ellenségei titulálták rasszistának.
Visszatérve a választásra,
az RMDSZ mozgósítása sikerrel járt, az egyszerű üzenet, miszerint az RMDSZ állja útját a román szélsőségesek térnyerésének, bár logikailag támadható, de „átment”. A veszély felmutatása hatékony eszköz, különösen, ha alapja van. Márpedig van alapja, ezt tudjuk a hírhedt AUR akcióiból.
A rendszerváltás óta eltelt időszak világosan igazolta, hogy a román választóközönség bő egy ötöde mozgósítható ultranacionalista, soviniszta jelszavakkal, vevő a habzó szájú magyarellenességre, teljesen mindegy, hogy az adott szervezetet Vatra Romaneascának, Nagy-Románia Pártnak vagy AUR-nak hívják.
Nézzük röviden az erdélyi magyar „belpolitikát”! A Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt fúziójából létrejött Erdélyi Magyar Szövetség (EMSZ) egy előzetes egyezségben elfogadta az RMDSZ EP-listájának negyedik helyét, ami szimbolikus, gáláns gesztus volt, hiszen esély sem mutatkozott arra, hogy négy képviselőt sikerüljön bejuttatni a brüsszeli testületbe. Ez is hozzájárulhatott a szép eredményhez.
Az önkormányzati választáson, ahol az RMDSZ szintén tarolt, az EMSZ-nek sokszoros szembeszéllel kellett küzdeni, előnytelen jogi környezetben. Eleve nem könnyű arra biztatni a választót, hogy az EP-választáson az RMDSZ-re voksoljon, az önkormányzatin pedig az EMSZ-re.
Számos településen az EMSZ nem indított jelölteket, hogy ne veszélyeztesse a magyar képviseletet. Érdemi média- és anyagi eszközök nélkül kellett végigküzdeni a kampányt, s azt se feledjük, hogy a teljességgel antidemokratikus román szabályozás miatt az EMSZ nem delegálhatott urnabiztosokat az egyes szavazókörökbe a szavazatszámlálás szabályszerűségének ellenőrzésére.
Ehhez képest tisztes eredmény, hogy megőrizte polgármesteri helyeit, és elérte összesítve a magyar voksok 15 százalékát azokon a településeken, ahol elindult, amint az Zakariás Zoltán pártelnöknek a minap megtartott kolozsvári sajtótájékoztatóján is elhangzott. A Magyar Polgári Erő (MPE) nevű pártra tizedannyian voksoltak, mint az EMSZ-re, még Háromszéken sem kerültek be a megyei tanácsba, ahol egyébként a fő bázisuk van.
Összefoglalva a belpolitikai összképet megállapítható, hogy nagy változás nem történt az erdélyi „belmagyar” erőviszonyokban. Ami pedig az egyes szereplők politikai alapállását illeti, azt láthatjuk, hogy
miként a sajnálatos módon elbukott romániai családügyi népszavazáson a normalitáspártiság politikai konszenzust teremtett az erdélyi magyar politikai erők között, úgy jelenti most a Fidesz realizmusa, migráció-, gender-, háborúellenessége és nem utolsósorban Kárpát-medencei optikájú nemzetpolitikája az erdélyi magyar politikai szervezetek közös nevezőjét.
