Ami az első kérdést illeti, hadd idézzem fel, hogy a kétezres évek fordulóján, midőn egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy az RMDSZ tévúton jár, hogy az önfeladásnak, a román hatalom legitimálásának van alternatívája, hogy eredményes lehet a külpolitikai nyomásgyakorlás, hogy nem irreális cél az autonómia, amikor még a román EU-csatlakozás előtt meg lehet kérni az integrációs törekvések támogatásának árát, sokan úgy véltük, hogy jót tenne az RMDSZ-nek, ha kibukna egy ciklus erejéig a parlamentből, és ezzel esetleg megtisztulna az értéksemleges, kívülről vezérelt karrieristáktól.

Mára már más a helyzet. Nyilván most sem tölti ki az RMDSZ a rendelkezésre álló mozgásteret, de paradigmatikus szempontból más stratégiát ma már nehéz lenne követni, mint ami mentén a szervezet politizál. 

Ha nem érné el a küszöböt egy választáson, az kollektív sokként hatna a választóközönségre, egyben azzal fenyegetne, hogy az elektorátus apátiája miatt küszöb alatt is marad a szervezet, miközben a vetélytárs sem tud felnőni a feladathoz. Ha egy közösség erőt tud felmutatni, az tartást, reményt, önbizalmat ad. S hogy most az RMDSZ adja meg ezt a közösségi élményt? Ismerve az elmúlt 35 év történelmét, a helyzet kissé fonák, de való.

Másrészt az is tény, ez mégiscsak egy másféle RMDSZ, mint az, amelyet egy olyan ember vezetett 1993 és 2011 között – név szerint Markó Béla –, aki azóta is sportot űz abból, hogy a magyar miniszterelnököt a ballib médiában revolverezi. Köztudott, hogy Kelemen Hunort Markó Béla nevelte ki utódjául, de az is tény, hogy Kelemen lojalitása a magyar kormányhoz kiállta a próbát.

A Transtelex nem kevés pikírtséggel számolt be nemrég arról, hogy 

Ez fakadhatott érdekmegfontolásból, hiszen a Fidesz erős hátországot jelent az RMDSZ számára minden értelemben, de eredhetett elvszerűségből is, hiszen az inkriminált kijelentés valósághű volt, s csak a magyarság külső és belső ellenségei titulálták rasszistának.

Visszatérve a választásra, 

A rendszerváltás óta eltelt időszak világosan igazolta, hogy a román választóközönség bő egy ötöde mozgósítható ultranacionalista, soviniszta jelszavakkal, vevő a habzó szájú magyarellenességre, teljesen mindegy, hogy az adott szervezetet Vatra Romaneascának, Nagy-Románia Pártnak vagy AUR-nak hívják.

Nézzük röviden az erdélyi magyar „belpolitikát”! A Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt fúziójából létrejött Erdélyi Magyar Szövetség (EMSZ) egy előzetes egyez­ségben elfogadta az RMDSZ EP-listájának negyedik helyét, ami szimbolikus, gáláns gesztus volt, hiszen esély sem mutatkozott arra, hogy négy képviselőt sikerüljön bejuttatni a brüsszeli testületbe. Ez is hozzájárulhatott a szép eredményhez.

Számos településen az EMSZ nem indított jelölteket, hogy ne veszélyeztesse a magyar képviseletet. Érdemi média- és anyagi eszközök nélkül kellett végigküzdeni a kampányt, s azt se feledjük, hogy a teljességgel antidemokratikus román szabályozás miatt az EMSZ nem delegálhatott urnabiztosokat az egyes szavazókörökbe a szavazatszámlálás szabályszerűségének ellenőrzésére.

Ehhez képest tisztes eredmény, hogy megőrizte polgármesteri helyeit, és elérte összesítve a magyar voksok 15 százalékát azokon a településeken, ahol elindult, amint az Zakariás Zoltán pártelnöknek a minap megtartott kolozsvári sajtótájékoztatóján is elhangzott. A Magyar Polgári Erő (MPE) nevű pártra tizedannyian voksoltak, mint az EMSZ-re, még Háromszéken sem kerültek be a megyei tanácsba, ahol egyébként a fő bázisuk van.

Összefoglalva a belpolitikai összképet megállapítható, hogy nagy változás nem történt az erdélyi „belmagyar” erőviszonyokban. Ami pedig az egyes szereplők politikai alapállását illeti, azt láthatjuk, hogy