Soros uniós bíróság

Egy elnök, egy főtanácsnok és öt bíró – valamennyien a nyílt társadalom hálózatának tagjai, és ők állnak azon hírhedt uniós bírósági döntés hátterében, amely nyolcvanmilliárd forintos általános (és kétszázmilliós napi) büntetést rótt ki Magyarországra, mert hazánk nem enged be illegális migránsokat. Ők azok a „szürke hivatalnokok”, akik döntéseikkel mindannyiunk életére hatással vannak, mégsem tudunk róluk sokat. Pedig

a luxembourgi testület az igazi uniós mélyállam: a bizottsággal vagy az EP-vel szemben kevésbé látható, de annál fontosabb és fortélyosabb szereplője az EU-s döntéshozatalnak. Ha a birodalomépítés lelassul vagy megáll, e bíróság az, amely újra belöki azt – legyen szó föderalizációról, genderügyről vagy épp migrációról.

A valójában lopakodó jogalkotást végző bíróságot irányító elnök, a belga Koen Lenaerts a mostani döntés egyik előzményeként szolgáló migrációs ügyben az unióból történő kizárással (!) fenyegette meg Magyarországot; főtanácsnok kollégája, az észt Priit Pikamäe pedig rendre hazánkat elmarasztaló indítványokat terjeszt elő – erre esetleges magyarázat lehet erős baloldali-liberális kapcsolati hálója. És az öt bíró: a francia Bonichot, a ciprusi Lycourgos, a horvát Rodin, az olasz Rossi és nem utolsósorban a román Spineanu-Matei? Nos, fogalmazzunk úgy: Soros György nyílt társadalomról szóló elmélete őket is meggyőzte, hogy a határvédelem az egyébként is a „történelem szemétdombjára való nemzetállamok” felesleges luxusa.

Bizottság. Parlament. Tanács. Nap mint nap záporoznak ránk a médiából ezek a szavak, ha az Európai Unióról esik szó. EP-választás után, a tanács magyar elnökségének kezdetén, néhány hónappal a következő bizottság megalakulását megelőzően nem is olyan meglepő ez. Különösen nem, ha az EU előtt álló kihívások számát és azok súlyát nézzük.

A fenti három uniós intézmény feladatait, jogalkotásban, döntéshozatalban meglévő szerepét még az avatottaknak sem könnyű megérteni. Működésük azonban jól vizualizált, az intézmények vezetői, képviselői megszemélyesítik azokat: látjuk róluk a képsorokat, ahogy Brüsszelben jönnek-mennek, nyilatkoznak, szavaznak.

Van azonban az EU intézményrendszerének egy kevésbé ismert, de a három intézménynél sok tekintetben befolyásosabb pillére: az Európai Unió Bírósága, amely csendesen, de következetesen építi az egyre szorosabb uniót.

A láthatatlan bírói légió?

Tagjai nem szerepelnek a nyilvánosságban, az állampolgárok mindennapi életére nagyon is hatással lévő döntéseikkel nem kell elszámolniuk a választóknak: legitimitásuk áttételes, felelősségük homályos.

Többségük megjárta már az uniós intézmények valamelyikét (inkább valamennyit), mielőtt az úgynevezett forgóajtó effektus eredményeként a bírói székben landoltak – ahogy ez „megesett” a Magyarországot büntető bírákkal is.

Ők a jogi arisztokrácia „főnemesei”, ők az európai mélyállam magas rangú funkcionáriusai. Láthatatlanok. Érinthetetlenek. Leválthatatlanok.

Küldetésük évtizedek óta egyértelmű: ha megakad az európai uniós integráció folyamata, ha a választópolgárok nemet mondanak az európai alkotmányra vagy az Európai Egyesült Államokra, akkor jön az EU Bírósága, és továbblendíti a megrekedt folyamatot. A bíróság szakmainak álcázott politikai célja, hogy a föderalizáció motorjává váljon: ha rendes jogalkotással más szerveknek nem megy, a testület majd „megoldja” jogalkalmazásnak csúfolt lopakodó jogalkotással. Kevéssé része a tudományos ismeretterjesztés műfajának, de tény: az uniós jog elsőbbségének sokat hivatkozott elvét – tudniillik ha ütközik az uniós és a tagállami jog, az uniósnak van „igaza” – a bíróság dolgozta ki, az soha nem szerepelt az EU-s szerződésekben.

S noha az ilyen és ehhez hasonló progresszív elveket napi rendszerességgel „felfedező” uniós bírák ismeretlenek, egy szempontból kiszámíthatók: legyen szó migrációról, genderkérdésekről, jogállamiságról vagy föderalizmusról, következetesen képviselik és érvényesítik a nyílt társadalom politikai agendáját. Persze mindig van egy-két elhajló, ők kapják a csip-csup ügyeket. De politikai ügyekben nem lehet hibázni. Ahogy a bírói elit, a jurisztokrácia túlhatalmát rendszeresen tárgyaló Pokol Béla mondja:

Amikor lényeges döntést kell hozni, feltehetően mindig megnézik, hogy a döntő bírói tanácsi többség a »mi kutyánk kölyke« legyen – lényeges ügyekben nincs tehát függetlenség.

Nemcsak politikai, de jogi értelemben is megtehetnek jóformán bármit – hiszen senki sem kéri ezért őket számon, nincs felettes szerv, nincs fellebbviteli fórum. Holott ők óriási hatalmat gyakorolnak fölöttünk.

A nyílt társadalom hálózatának Magyarországra telepített emberi jogi fundamentalista lerakata, a Helsinki Bizottság is így fogalmaz:

Bár sokan nincsenek tisztában vele, de az Európai Unió Bíróságának ítéletei közvetlen kihatással vannak az uniós polgárok százmillióinak életére, vagyis a mi életünkre is.

Egyik legfrissebb ítéletük jól ismert, és a közvetlen hatás sem marad el: június 13-án csaknem nyolcvanmilliárd forintra büntették Magyarországot a „menekültjogok megsértése” (tehát a határvédelem) miatt, továbbá arra kötelezték hazánkat, hogy minden egyes nap fizessen további kétszázmillió forintot azért, mert

Magyarország nem teljesítette maradéktalanul azon kötelezettségét, hogy hozzáférést biztosítson a menekültjogi eljáráshoz.

(Ez az idei illegális határátlépés[i kísérlet]ek számát tekintve nagyjából negyvenmillió forintra jön ki migránsonként!)

És igen: hajlamosak vagyunk azt hinni, az ítéletet egy arctalan, irodákba bújtatott bürokratikus szerv hozta meg, egy intézmény Brüsszel Bábelében, amelyben szinte nem is emberek, hanem valamilyen éteri, a piszlicsáré hétköznapoktól már messzire elemelkedett lények dolgoznak.

A megrajzolt elefántcsonttorony

A valóság viszont az, hogy az uniós bírák nem az „arctalan kiválóság seregének” hivatásosai, nem a legjobbak és a legbölcsebbek közülünk, hanem bizony

Soros György „láthatatlan légiójának” nagyon is körülrajzolható katonái, akik mostanra teljesen belakták a bírósági elefántcsonttornyot, és kedvükre büntetnek államokat, ahol konzervatív, szuverenista vagy éppen migrációellenes kormányzatok dolgoznak.

Lássuk az Európai Bíróság tagjait és vezetőit, akik ezt a példátlan büntetést kirótták Magyarországra! Mindenekelőtt érdemes kiemelni Koen Lenaertst, a bíróság elnökét, két okból is: egyfelől ő jelöli ki az egyes ügyekben eljáró bírákat – aki, Pokol szerint is,

pontosan ismeri az egyes bírói tanácsokban az ottani politikai preferenciákat és elhajlásokat

–, másfelől magyarellenessége már-már honfitársához, Guy Verhofstadthoz mérhető: a korábbi tranzitzónás üggyel kapcsolatban azt mondta , „ha a bíróság döntését valóban vitatod, akkor ez a tagságod végét jelenti”.

A másik főkolompos az észt Priit Pikamäe, a főtanácsnok: a gyakorlatban ők írják és terjesztik elő a határozatok alapjául szolgáló indítványokat – amelyektől a bírák a legritkább esetben térnek el a döntéshozatal során (lásd még: „De Virág elvtárs, ez az ítélet!”). Ez történt most is. Pikamäe egyébként korábban az észt legfelsőbb bíróság vezetője volt: erre a pozícióra mentora,

az ország akkori „szociáldemokrata” elnöke, Toomas Hendrik Ilves jelölte, aki Soros György szoros barátja, esküvőjén is ott vendégeskedett

– de a mentorált bírától sem áll távol a nyílt társadalom hálózata, ahogy erre a Tűzfalcsoport korábban rávilágított. A főtanácsnokhoz – aki számos más, Magyarországot elítélő indítványt terjesztett elő korábban – kapcsolódik amúgy az egyik legnagyobb észt igazságszolgáltatási botrány: a legfőbb bírósági testület annak ellenére is szentesítette egy svéd homoszexuális pár észtországi házasságát, hogy a hatályos észt törvényekben nem szerepelt az azonos neműek közötti házasság.

Csakhogy nem csupán Pikamäe ludas abban, hogy Magyarországot példátlanul megbüntette az unió az egyébként a magyarok által támogatott bevándorlásellenes politikáért.

A bírói tanácsot a ciprusi Constantinos Lycourgos vezette, akinek

menedzsermosolya mögött egy harcedzett sorosista ragadozó lapul. Miközben Lycourgos ciprusi kormányzati megbízatásait luxembourgi bírói munkára cserélte, sosem távolodott el a hálózattól:

már EUB-bíróként jegyez egy, a német szociáldemokraták alapítványa, az Open Society Foundationsszel (OSF) is együttműködő Friedrich Ebert Stiftung által kiadott tanulmányt, amely azt részletezi, hogyan „férhetnek hozzá” a környezetvédelmi NGO-k a bírósági döntéshozatalhoz. Lycourgos persze régi elkötelezettje az uniós jogállamiságról szóló „alkotmányos párbeszédnek” (a brüsszeli újbeszélben ez jelenti az indoktrinációt): Cipruson egy ilyen ügyekkel foglalkozó hallgatói csoportot mentorált, rendszeres előadásokat tartott a 7-es cikkelyes eljárásokról – és nem utolsósorban számos migrációs, Magyarországot elmarasztaló döntés meghozatalában vett részt az elmúlt években, a tranzitzónáktól kezdve a Stop, Soros! törvénycsomagig.

A mostani ügyben eljáró tanács további tagja a francia Jean-Claude Bonichot, aki nemcsak tavaly – pontosan jelen cikkben tárgyalt társaival együtt – ítélte el Magyarországot egy hasonló, „nemzetközi védelem hozzá nem férhetővé tételéről” szóló ügyben, de részese volt a 2017-es migrációs kvótapernek is. A föderalisztikus elképzeléseiről számos interjúban beszélő Bonichot nemrég azt is büszkén kifejtette, hogy az Európai Unió Bírósága a maga nemében a legnagyobb hatalmú szerv a világon. Talán ebből a gőgből is kifolyólag felháborodásának adott hangot, hogy egyes tagállamok meg merik kérdőjelezni az uniós jog – említetten maga a bíróság által körmönfontan kidolgozott – elsőbbségét, „effektív mechanizmusnak” nevezve, hogy a testület súlyos anyagi terhet tud róni a „vonakodó” országokra.

Az olasz Lucia Serena Rossi, miután dolgozott az EP-ben és a bizottságnál is, 2014 és 2017 között a baloldali Matteo Renzi kormányának EU-politikai tanácsadója volt, majd 2018-ban szintén baloldali kormányfő jelölte uniós bírónak. Rossi igazi „watchdog”: már egy 2015-ös cikkében

kifejezetten kritizálta Orbán Viktor miniszterelnök személyét, és azt hangsúlyozta, hogy miatta „ébernek kell lenni” a jogállamiság kapcsán. Kifejezetten a bizottság hatásköreinek növelése mellett tört lándzsát, és – Lenaertshoz és számos balos EP-képviselőhöz hasonlóan – a „nem konform” tagállamok kizárását vetette fel.

Konyakosmeggy a habostorta csúcsán: 2021. december 6-án Soros György aktivistaképzőjében, a CEU-n tartott előadást Értékek, jogok és elvek az EU-jogban címmel.

A horvát Sinisa Rodin bíró 1992-ben az OSF által is támogatott Michigani Egyetemen szerzett diplomát, 2001 és 2002 között pedig az OSF-fel szintén sokszor kooperáló Fulbright-program ösztöndíjas vendégkutatója volt a Harvardon, majd 2012-ben az amerikai Cornell Law School vendégprofesszora lett, amelynek Sorosék 2016 és 2021 között összesen több mint 250 ezer dollárt adományoztak.

Rodin is meghálálta a gondoskodást: ő is előadni járt a CEU-ra.

Végül, de nem utolsósorban: a Magyarországot most (is) elítélő tanács ötödik tagja a román Octavia Spineanu-Matei, akinek édesapja Nicolae Ceausescu pártállamában volt bíró. Lányát Raluca Alexandra Pruna korábbi igazságügyi miniszter, egykori CEU-s hallgató, a romániai Transparency International fiókszervezetének alapítója és későbbi elnöke jelölte az Európai Unió Bíróságába – talán azért is, mert Spineanu-Matei elkötelezett híve volt a bírák érzékenyítésének a bíróképző intézet vezetőjeként.

És a konspiratív valóság

S láss csodát, a fenti életutakból egyenesen következik a nyílt társadalomnak kedves ítéletek meghozatala.

Nevezett bírók hol együtt, hol külön-külön már sok éve szakmányban gyártják a Magyarországot és másokat elmarasztaló migrációs ítéleteket.

A teljesség igénye nélkül: ahogy fentebb jeleztük, tavaly például ugyanez a tanács azért állapított meg jogsértést, mert hazánk a külképviseleteken tette lehetővé a menedékkérelmek benyújtását – vagy korábban a tranzitzónás eljárás miatt. De Bonichot és Rodin részt vállaltak abban az ítéletben is, amelyben a luxembourgi testület elutasította a kvótarendszer elleni magyar és szlovák keresetet. Lycourgos és Bonichot pedig más témában is vitézkedtek: amellett, hogy elítélték hazánkat, mert büntetni merészelte az illegális határátlépéshez nyújtott NGO-segítséget, rákényszerítették Bulgáriát, hogy ismerje el a szülőségét egy azonos nemű párnak, holott ezt a bolgár törvények nem teszik lehetővé.

Minden összeáll tehát:

egy magát nyíltnak hirdető, valójában nagyon is zárt birodalmi struktúrát megcélzó ideológia; a struktúrába jól illeszkedő, korlátlan hatalomra vágyakozó bíróság; az ideológia keretein belül mozgó, jogalkalmazás helyett jogalkotást végző, politikai aktivista bírák – és egy hálózat, amely mindezeket átfogva tervezi építeni az Európai Egyesült Államokat,

nemzetek, államok, határok nélkül, de „dinamikusan” értelmezett menedékjoggal, „hozzáférhetővé” tett nemzetközi védelemmel és sok-sok migránssal. Nem, én nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. De az összeesküvés-gyakorlatot nagyon is látom.

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója