Kezdjük a végén a magunk mögött hagyott hétvégét. Például azzal a kérdéssel, hogy van-e igazság, igazságosság a futballban. Nos, általánosságban bátran kijelenthetjük, hogy többnyire nincs, de azért most a végére lett. A labdarúgó Európa-bajnokságot Spanyolország nyerte, miután a döntőben 2-1-re legyőzte Angliát. Ekkor már a semleges drukkerek legnagyobb része is nekik szurkolt, miközben szerte a világon szurkolói csoportok alakultak a „Lázadás a modern foci ellen” jelszó jegyében.
A kettő összefügg. Mert a spanyolok klasszikus focit játszanak és a csapat teli van kedvelhető, fiatal arcokkal. Akik szívből játsszák a játékot. Így aztán az „igazság” diadalmaskodott, hiszen az összes meccsüket megnyerték, nem mellesleg megverték az összes eddigi világbajnokot, Olaszországot, Németországot, Franciaországot és Angliát. És nem számolgattak, nem adtak le mérkőzéseket, mint mondjuk a portugálok és az angolok.
Az pedig rettenetes „igazságtalanság” lett volna, ha a másfél milliárd eurós keretú angolok ezzel a stílussal még a tetejébe meg is nyerték volna a tornát. Elég nagy büntetés volt az is, hogy végig kellett szenvednünk az addigi mutatványaikat, amit műveltek, az merénylet a foci ellen.
Ellenben minden létező szimpátiám a spanyoloké és a foci iránt táplált maradék reménységemet is beléjük vetem ezennel. Meg persze a mieinkbe és Marco Rossiba, de az egy másik kávéház. Vissza még egy kicsit Európa XXI. századi királyaihoz! Rodrigo Hernández (Rodri) többek között a következőket nyilatkozta a döntő után:
Igazi családot alkottunk, a létező legnehezebb úton lettünk Európa bajnokai. Most már hivatalosan is Európa legjobbjai vagyunk a négy Eb-címünkkel. Hihetetlen, hogy idáig jutottunk ezzel a generációval. Persze ezt az utat a korábbi nemzedékek jelölték ki nekünk. Mindvégig bíztunk magunkban. Ha jól teszed a dolgod, Isten megjutalmaz, köszönöm neki.
Mi is jön le a Manchester City játékosának szavaiból? Az Istenbe vetett hit és bizodalom, az összetartás fontossága, a hagyomány, az elődök tisztelete. És van még persze tehetség, szorgalom, szerencse, kreativitás és egyáltalán nem utolsósorban féktelen játékkedv. Bizonyos szempontból inkább elsősorban. Mert ez látszik kiveszni a VAR által sanyargatott, túltudományoskodott profi labdarúgásból. Azt meg, hogy végül a döntőben nem fajultak hosszabbításig a dolgok, csupán azért sajnálom, mert ezt a Yamal, Olmo, Williams hármast ott elöl még elnézegettem volna fél órán át. Sebaj, majd legközelebb. Hiszen kölykök még.
Mindeközben Amerikában merényletet követtek el az előző elnök, Donald Trump ellen. Ironizálhatnék persze, hogy az ilyesmi ott a történelem szerves része, de semmi kedvem hozzá. Többek között azért sem, mert legutóbb Reagan elnökre lőttek rá, ez a század eddig megkímélt bennünket az ilyesfajta „szenzációktól”.
A fegyvertartás kérdésébe sem bonyolódnék bele túlságosan, a problémát nem én fogom megoldani. Tény viszont, hogy odaát majdnem minden kretén nyugodtan telepakolhatja félautomata karabélyokkal a kredencet.
Összeesküvés-elméleteket sem gyártanék kapásból, azokkal úgyis menten tele lesz a padlás, tagadhatatlan viszont, hogy az elkövető már nem fog mesélni az FBI-nak arról, hogy miért tette és miként pattant ki a fejéből az ötlet. Viszont született egy kép, amely valószínűleg azonnal elfoglalta a helyét az ikonikus sajtófotók albumában, a legszebb lapok egyikén.
A fotográfián a vérző Trump látható, amint körülfogja három testőr, akik karakterre simán beférnének a Twin Peaksbe. D’Artagnan szerepében ellenben ezúttal egy hölgy tündökölt, aki átölelte az exelnököt, úgy védte a testével. Hódolatom.
A másik gondolatom szintén a médiához kapcsolódik. Nem azt mondom, hogy épelméjű ember a fősodor folyamatos nyomasztásának hatására fegyvert ránt és rálő Trumpra, Ficóra vagy bárki másra. Ráadásul ami a magát szabadelvűnek nevező neobolsevik mainstreamben megy, az semmi ahhoz képest, ami az úgynevezett közösségi oldalakon folyik. Ez a mostani „csútizás” messze nem az első, ami elém került.
Frusztrált verbális agresszorok sokasága önti a szennyet mindenre és mindenkire, ami és aki nem ők. A nemritkán valóban rasszista mázzal megkent „vélemények” hol vicceskedők, hol direktek, mindenesetre borzalmasak és gyomorforgatók.
A verbális agresszió ráadásul a természeténél fogva többnyire átmegy fizikaiba. Hogy ezekkel demokratikus keretek között mit lehet kezdeni, sajnos azt sem tudom.
