Nem nyugszanak a kedélyek a párizsi olimpia megnyitóünnepségén előadott műsor miatt. Az Európai Jog- és Igazságügyi Központ bírósághoz fordul, mert szerintük meggyalázták a francia kultúrát és keresztényellenes propagandát folytattak a szervezők, akiknek nem az volt a céljuk, hogy bemutassák a méltán híres nagy francia civilizációt, hanem egy eltorzult, kozmopolita világot, egy woke-káoszt jelenítettek meg.
Rengetegen várták a Vatikán reakcióját is, amely egy héttel a botrány után szomorúságát fejezte ki a jelenetek miatt. Úgy fogalmaztak, egy olyan rangos eseményen, ahol az egész világ a közös értékek mentén egyesül, nem szabadna olyan utalásoknak megjelennie, amelyek sok ember vallási meggyőződését nevetség tárgyává teszik. Álláspontjuk szerint a véleménynyilvánítás szabadságának a mások iránti tiszteletben kellene megtalálnia a határait. Igen, jól látja mindenki, az ultrakonzervatívnak gondolt Vatikán oktatja kölcsönös tiszteletre, elfogadásra, befogadásra a libernyákokat.
Ugyanakkor felerősödtek azok a hangok is, amelyek kifejezetten előremutatónak, progresszívnek és lenyűgözően kreatívnak találták a műsort, amely szerintük új fejezetet nyitott a hasonló programok történetében. Kardos Gábor filozófus szerint a megnyitó legfőbb üzenete és célja az volt, hogy odaadják az embereknek, az utca emberének és a népnek az olimpiát, ne csupán a kiváltságosoké legyen. Ezért újították meg forradalmian a műfajt azzal, hogy kivitték a stadionokból Párizs utcáira, a Szajna partjára. Én ugyan nem vagyok filozófus, de látom a tudós kinézetet kölcsönző szemüveg vastag keretén legördülő izzadságcseppet ennek a gondolatnak a születése közben.
Ugyan miféle kiváltságosokról beszél Kardos a tömegmédia korában? A megnyitót az emberek kilencvenkilenc százaléka a televízióban vagy az interneten követte nyomon, gyakorlatilag az az egy százalék volt kiváltságos, aki ki tudott menni a Szajna partjára. De mindez lényegét tekintve el is törpül Kardos másik meglátása mögött, miszerint a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavát a középpontba állító műsor tükröt tartott nekünk, amibe nagyon nem esett jól belenéznünk.
Így fordulhatott elő, hogy Törpapa képünkbe tolt herezacskójának imádata helyett rasszista és soviniszta ellenállásban törtünk ki mi, konzervatívok, és álkereszténységgel álcáztuk Kardos szerint, mennyire nem akarunk egy társadalomban élni másokkal.
Ne csodálkozzon senki, ha elveszítette a fonalat. Nem tudtuk mi eddig, hogy nemcsak a feketékkel vagy a románokkal nem akarunk együtt élni, hanem a tök fehér és magyar szomszédainkkal sem, meg a saját bárdolatlan életünkkel sem. De immár tudjuk, hogy ezért tűnt torznak, amit láttunk, ezért éreztük blaszfémiának a vacsoraasztalon fetrengő kék pucérságot, ahelyett, hogy Dionüszoszt, a Szajna mitológiai szülőjét láttuk volna bele. Mert gyógyíthatatlanul kirekesztőek vagyunk a Kardos-féle újbalos, a hagyományos kivételével mindent el- és befogadó életfilozófia szerint. De nem jártak jobban a globalista óbaloldal velünk élő tagjai sem, akik Kardos szerint azért borzadtak el az eléjük tartott tükörbe nézve, mert látták, hogy a franciák úgy tudják képviselni a nemzeti eszmét és saját nemzeti kultúrájukat, hogy az egyben nyugati, sőt egyben az egyetemes kultúra értékrendjét is képviseli.
Nemzeti identitásában egyetemesként megélt kultúra verte ki tehát a biztosítékot szerte a világon. Filozófusunk eszmefuttatásának legnagyobb hibája ugyanis, hogy megpróbálta magyar problémává szűkíteni az értetlenséget, holott az ő szóhasználatánál maradva, az is egyetemes. Még a franciák között is akadnak szép számmal olyanok, akik rettenetesen felháborodtak azon, hogy az ő szeretett országukat ilyen elképesztően undorító módon tették nevetség tárgyává a világ szeme láttára. Valami tehát mégsem stimmel a Szajna-parti produkcióval.
Kardos nagyvonalúan próbál elsiklani a legnagyobb felháborodást kiváltó jelenet felett, nettó műveletlenségből eredő félreértésnek titulálva emberek millióinak megrökönyödését. Nem vesződnék hosszas kultúrfilozófiai fejtegetésével, amiből kiolvasható, hogy mi, bugrisok mennyire nem értjük a magas művészetet, amit épp most hoztak ki nekünk a stadionokból az utcára, hogy ne csak a kiváltságosoké legyen. Már csak azért sem, mert az elitista tudálékosság kioktató mondatainak szövevényéből sem világlik ki semmilyen magyarázat arra vonatkozóan, miért Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festményének meggyalázását, ezzel a keresztény hit alapvetésének, az eucharisztiának, az oltáriszentségnek a kigúnyolását látták oly sokan a visszataszító jelenetben.
Mármint abban az élőképben, amelyben a pucér Törpapa azon az asztalon fetreng, amely örök szimbólumként kétezer éve ott áll minden keresztény templomban mint oltár. A vacsoraasztalt, amely mellett Jézus testét és vérét ajánlja fel tanítványainak mondván, ez a megtöretett test és kiontott vér lesz az áldozat a bűnök bocsánatára, most mindenféle azonosíthatatlan nemű emberszabású lény veszi körül, akik feltűnő módon igyekeznek magukat olyan pózba vágni, mint az említett Leonardo da Vinci-festményen szereplő tanítványok.
Középen, Jézus helyén egy nem túl vonzó külsejű hölgy, vagy valami olyasmi áll olyan diadémmal a fején, amiért általános iskolai gyakorlati foglalkozáson is csak közepest kapott volna készítője, és arckifejezése eggyel több calvados elfogyasztására utal a kelleténél. Így lesz a kereszthalál előestéjéből, a megváltás pillanatából részeg orgia.
Jó, azóta tudjuk, van egy másik nagyon hasonló festmény, Az istenek ünnepe című, csak az a bökkenő, hogy amíg azt néhány filozófuson és művészettörténészen kívül senki nem ismerte idáig, addig a célközönség java része egyből Az utolsó vacsorára asszociált. Márpedig azt tanultuk a libernyákoktól, hogy addig terjed csak mindenféle szabadságunk, amíg másokét nem korlátozzuk. Elég furcsa, hogy a szervezők a toleranciáról, a sokszínűségről, az együttlét öröméről akartak nekünk beszélni, és közben nem vették észre, hogy emberek millióit sértik meg és zárják ki a közös örömből. Márpedig bűnt elkövetni mulasztással is lehet. Annyi szép festményt ismer a művészettörténet. Javarésze nem monokróm. Tessék már legközelebb olyat választani, ami tényleg csak a sokszínűséget juttatja az eszünkbe. Ám sajnos nagyobb szerintem a probléma. Szándékosságot sejtek a történetek mögött.
Gyakorló tanárként mindig óvtam tanítványaimat attól, hogy megpróbálják kitalálni, mit akart mondani a szerző. Most azonban felrúgva saját szabályaimat, hajlok arra a következtetésre, nagyon jól tudta a művészeti igazgató úr, hogy provokációja nagyon sok helyen kiveri majd a biztosítékot. Tudta, és kuncogott is magában ennek a tudásnak a birtokában. Sebaj, gondolta, majd azt hazudjuk, nem is Az utolsó vacsora, hanem Az istenek ünnepe inspirált bennünket.
Egyébként pedig tapossátok el a gyalázatost végre, hamár szabadság, egyenlőség, testvériség! Legyen a negyedik a büszkeség, a sok homofób, transzfób álkeresztény pedig sipákoljon, amit akar. A tolerancia, a befogadás, a sokszínűség legnagyobb dicsőségére. Itt tartunk ma Európában.
Azt mondta Csintalan Sándor egy beszélgetős műsorban, hogy menjen pszichológushoz az, aki Az utolsó vacsorát látta az olimpia megnyitóján. Nos, én mentem. És az általam nagyra becsült pszichológusok mindegyike azt mondta, hogy képtelenség úgy képviselni a befogadás értékeit, hogy közben megalázunk és kirekesztünk magunk közül olyanokat, akik más értékeket is fontosnak tartanak. Ha eleve sokszínű, heterogén közönséghez akarunk szólni, nem válogathatunk az értékek közül önkényesen, nem preferálhatunk nekünk tetszőket úgy, hogy azzal másokat sértünk. Persze megtehetjük, csak azzal nem a toleranciát, hanem az ellenségeskedést erősítjük. Úgyhogy szerintem az menjen pszichológushoz, aki nem akarja látni Törpapa arcunkba vágott micsodájában Az utolsó vacsora kigúnyolását. Csatlakozom a Vatikán véleményéhez: tényleg nagyon szomorú ez az egész.
