Nemzeti identitásában egyetemesként megélt kultúra verte ki tehát a biztosítékot szerte a világon. Filozófusunk eszmefuttatásának legnagyobb hibája ugyanis, hogy megpróbálta magyar problémává szűkíteni az értetlenséget, holott az ő szóhasználatánál maradva, az is egyetemes. Még a fran­ciák között is akadnak szép számmal olyanok, akik rettenetesen felháborodtak azon, hogy az ő szeretett országukat ilyen elképesztően undorító módon tették nevetség tárgyává a világ szeme láttára. Valami tehát mégsem stimmel a Szajna-parti produkcióval.

Kardos nagyvonalúan próbál elsiklani a legnagyobb felháborodást kiváltó jelenet felett, nettó műveletlenségből eredő félreértésnek titulálva emberek millióinak megrökönyödését. Nem vesződnék hosszas kultúrfilozófiai fejtegetésével, amiből kiolvasható, hogy mi, bugrisok mennyire nem értjük a magas művészetet, amit épp most hoztak ki nekünk a stadionokból az utcára, hogy ne csak a kiváltságosoké legyen. Már csak azért sem, mert az elitista tudálékosság kioktató mondatainak szövevényéből sem világlik ki semmilyen magyarázat arra vonatkozóan, miért Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festményének meggyalázását, ezzel a keresztény hit alapvetésének, az eucharisztiának, az oltáriszentségnek a kigúnyolását látták oly sokan a visszataszító jelenetben.

Középen, Jézus helyén egy nem túl vonzó külsejű hölgy, vagy valami olyasmi áll olyan diadémmal a fején, amiért általános iskolai gyakorlati foglalkozáson is csak közepest kapott volna készítője, és arckifejezése eggyel több calvados elfogyasztására utal a kelleténél. Így lesz a kereszthalál előestéjéből, a megváltás pillanatából részeg orgia.

Jó, azóta tudjuk, van egy másik nagyon hasonló festmény, Az istenek ünnepe című, csak az a bökkenő, hogy amíg azt néhány filozófuson és művészettörténészen kívül senki nem ismerte idáig, addig a célközönség java része egyből Az utolsó vacsorára asszociált. Márpedig azt tanultuk a libernyákoktól, hogy addig terjed csak mindenféle szabadságunk, amíg másokét nem korlátozzuk. Elég furcsa, hogy a szervezők a toleranciáról, a sokszínűségről, az együttlét öröméről akartak nekünk beszélni, és közben nem vették észre, hogy emberek millióit sértik meg és zárják ki a közös örömből. Márpedig bűnt elkövetni mulasztással is lehet. Annyi szép festményt ismer a művészettörténet. Javarésze nem monokróm. Tessék már legközelebb olyat választani, ami tényleg csak a sokszínűséget juttatja az eszünkbe. Ám sajnos nagyobb szerintem a probléma. Szándékosságot sejtek a történetek mögött.

Gyakorló tanárként mindig óvtam tanítványaimat attól, hogy megpróbálják kitalálni, mit akart mondani a szerző. Most azonban felrúgva saját szabályaimat, hajlok arra a következtetésre, nagyon jól tudta a művészeti igazgató úr, hogy provokációja nagyon sok helyen kiveri majd a biztosítékot. Tudta, és kuncogott is magában ennek a tudásnak a birtokában. Sebaj, gondolta, majd azt hazudjuk, nem is Az utolsó vacsora, hanem Az istenek ünnepe inspirált bennünket. 

Azt mondta Csintalan Sándor egy beszélgetős műsorban, hogy menjen pszichológushoz az, aki Az utolsó vacsorát látta az olimpia megnyitóján. Nos, én mentem. És az általam nagyra becsült pszichológusok mindegyike azt mondta, hogy képtelenség úgy képviselni a befogadás értékeit, hogy közben megalázunk és kirekesztünk magunk közül olyanokat, akik más értékeket is fontosnak tartanak. Ha eleve sokszínű, heterogén közönséghez akarunk szólni, nem válogathatunk az értékek közül önkényesen, nem preferálhatunk nekünk tetszőket úgy, hogy azzal másokat sértünk. Persze megtehetjük, csak azzal nem a toleranciát, hanem az ellenségeskedést erősítjük. Úgyhogy szerintem az menjen pszichológushoz, aki nem akarja látni Törpapa arcunkba vágott micsodájában Az utolsó vacsora kigúnyolását. Csatlakozom a Vatikán véleményéhez: tényleg nagyon szomorú ez az egész.