A nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje gyökeres fordulatot hozott az immáron tizenkettek történetében: a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút, a közép- és kelet-­európai csatlós országok felszabadultak a kommunizmus köteléke alól, 1989. november 9-én leomlott a berlini fal, s napirendre került a német egység kérdése. A tizenkettek ebben a megváltozott politikai környezetben úgy vélték, hogy Európa politikai alapú megszilárdítására van szükség, a demokratizálódó közép- és kelet-európai országoknak pedig esélyt kell adni a közösséghez való csatlakozásra. Ehhez viszont az kell, hogy egységes politikai entitásként lépjenek fel.

Ismét előtérbe került tehát a kérdés, ami már negyven éve megosztotta az európai közösséget: megmaradjanak a gazdasági együttműködés, illetve egységesülés talaján, miként 1957-től idáig tették, vagy induljanak el a politikai föderáció irányába.

Delors, a bizottság elnöke az új kihívásra Hollandiával karöltve az erősebb integrációt és a föderális átalakulást követelte, ám ezek a gazdasági közösségen túllépő politikai elképzelései megtörtek a britek, a franciák és a németek ellenállásán. Külön történet azonban a briteké: Margaret Thatcher a brit hagyományoknak megfelelően a nemzeti szuverenitás, a közösségen belüli önállóság és függetlenség talaján maradt, s mereven elzárkózott Jacques Delors vad föderalista ötleteitől.

A felszólítást cselekvés követte, és ismét bebizonyosodott, hogy a közösség sorsa döntően a franciák és a németek szándékán és megegyezésein múlik (a mai napig ez a helyzet áll fenn az unióban), a többi állam hozzájuk igazodik, cselekvéseiket hozzájuk képest határozzák meg. Kivételt jelentettek és jelentenek a britek a maguk különutasságukkal, amely azonban egyben a nemzeti szuverenitás védelmezését is jelenti: Thatcher mereven elzárkózott a politikai unió gondolatától is, ám ez az álláspontja soknak bizonyult a brit belpolitikai térben is, így egyebek mellett ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1990 végén lemondásra kényszerült.

A végeredmény az, hogy sem Delors föderális álma, sem Thatcher radikális szuverenitáskoncepciója nem érvényesült, helyette a Kohl és Mitterrand elképzelései mentén létrejövő – ismételt – kompromisszum valósult meg a föderáció és a konföderáció között. Ebből született meg 1992-ben az Európai Unió. Bár nem jött létre politikai integráció, és a közösség továbbra is főleg gazdasági és pénzügyi területeken haladt az integráció útján, ám tény, hogy bizonyos változások mégis a föderatív unió felé mutattak.

Helmut Kohl tehát, akárcsak külpolitikájának legtöbb metszetében, igyekezett megtalálni a jó kompromisszum lehetőségét, ebben az esetben a túlzott szupranacionalizmus és a nemzetek teljes önállósága, ha tetszik: a födereralizmus és a szuverenitás között. Ha azonban mégis véleményt szeretnék mondani uniós tevékenysége és gondolatai, írásai alapján, akkor arra hajlanék, hogy ő a kései alapító atyák azon mérsékelt irányzatát követte, akik ugyan föderális berendezkedést képzeltek el az uniónak, ám a nemzetek bizonyos mértékű önállóságának és sajátosságainak megőrzése mellett, különös tekintettel a nemzettudatra, a nemzeti büszkeségre és a kultúrára. Azonban mégis tény, hogy amikor politikai unióról és arról beszélt, hogy a közös politikák körét szélesíteni és mélyíteni kellene, akkor úgy tűnik, hogy a kulturális különbözőségek megtartása mellett mégiscsak az egyre szorosabb unió elvét vallja, vagyis a közös politikai döntések híve, amit úgy is lefordíthatunk, hogy közelebb állt hozzá a többségi döntési elv, mint a konszenzus, illetve a tagállamok vétójoga. Úgy érzem, ezzel tartozunk az igazságnak, amikor a sine ira et studio elve alapján közelítünk nézeti mérlegeléséhez.

Magyarul, amit ma látunk a brüsszeli és a tengerentúli fősodratú politikusok részéről, azt a kíméletlenül egyoldalú és erőszakos, diktatórikus hajlamú akaratérvényesítést, akkor bizony visszasírjuk Helmut Kohlt és az ő politikusi generációját, akikkel még lehetett tárgyalni, lehetett megértésre és empátiára számítani nekünk, közép- és kelet-európaiaknak, akiknek a problémái iránt teljes nyitottságot mutatott a legendás kancellár. 

Ez az, ami elsősorban hiányzik a mai brüsszeli és atlanti politikusokból, akik már nem is igazán politikusok és államférfiak, hanem végrehajtók, hivatalnokok, láncszemek egy gépezetben, akiknek az irányítását nem választott pénzügyi és gazdasági hatalmasságok végzik a háttérből. Hanem a már nagyon is jól látható globális elit.

Ezzel az erővel kell szembeszállnia a Patrióták Európáért frakciónak!