Ez az az időszak az évben, amikor bizonyos nagyhatalmak képviselői hitet tesznek a béke mellett, miközben a valóságban őrült energiákat mozgósítanak a háborúért.
Augusztus 6-a és 9-e, Hirosima és Nagaszaki évfordulója.
Immáron a 79., Japán igyekszik minden évben felhívni a figyelmet arra a tragédiára, amely őket sújtotta és máig ható következményei vannak, az elkövetők pedig mindig komoly arccal fejet hajtanak az áldozatok emléke előtt, mintha ennek bármiféle súlya volna. Nagaszaki fölött a Kövér Ember nevű bomba robbant fel, 60-80 ezer embert ölt meg egyetlen napon belül, feltehetően ma már nem neveznének el így egy atombombát, tartva a woke-ideológia hőseitől. Persze a pusztulástól nem riadnának vissza, csak a stílus legyen PC, ha már ilyen elegánssá vált a világ.
Idén nem volt ott Nagaszakiban se az izraeli, se a brit, se az amerikai képviselő. A történelem ugyanis nem állt meg, 79 év alatt rengeteg minden történt, s bár az volna a cél, hogy közösen, emberiségként álljunk ki a nukleáris fegyverek terjedése ellen, s ítéljük el a japán városok lebombázását, ez csak hollywoodi filmekben történhet meg. Idén Izrael bizonyos szempontból pária.
A tavaly októberi terrortámadást követő sorozatos izraeli válaszcsapásoknak nagyobb lett a nemzetközi hatása, mint az eredeti akciónak, és az abban meghalt 1500 ember vére valahogy elsikkadt a médiában. Nagaszaki ezért úgy döntött, Izrael ne jöjjön kondoleálni, igaz, mikor a bombázást végrehajtották az amerikaiak – és erről értesítették a briteket is –, Izrael még nem is létezett. Mivel Nagaszaki nem hívta meg az izraelieket, az amerikaiak se mentek el a megemlékezésre, s ezt az utat követte az Egyesült Királyság is. Ők hárman Tokióban vettek részt egy közös szertartáson, ahol békét és barátságot reméltek. Kevés álságosabb jelenet van ennél, mikor az atombombát bevető szuperhatalom a legyőzött állam népének békét kíván, és sajnálatát fejezi ki az áldozatokért. Természetesen nem sajnálja, nem gondolja úgy, hogy hiba volt az atomcsapás. Az Egyesült Államok ma is úgy tartja, arra szükség volt, hogy így mielőbb befejeződjön a háború, a rendkívül pusztító támadás nélkül még évekig tarthatott volna az utóvédharc további áldozatokat okozva.
De nem érdemes naivnak lenni, az a két robbantás nem csak a II. világháborúnak vetett véget, de berobbantotta a hidegháborút is, vagyis a béke helyett egy újabb véres szakasz indult el a történelemben. Teljesen tudatosan és szándékosan.
Az atomfegyver ugyanis csak úgy tudott igazán hatékony lenni, ha ledobják. Nem csupán teszteket végeznek vele, nem csak meghökkentő felvételekkel sokkolják a világ népeit, hanem mindenki megtapasztalja, igenis képes ilyen pusztításra az ember. Nagaszaki és Hirosima népe fizette meg a hidegháború hidegségét, az ő életük árán sikerült azt a rendszert kiépíteni, ahol mindenki rettegve figyelt a másikra, nehogy valaki elindítsa az armageddont. Ezért aztán a gyilkos technológiát elterjesztette mindenki szövetségeseinek, hiszen minél többen tudnak nukleáris ütőerővel a hátuk mögött tárgyalni, annál stabilabb az elrettentés. A nyolcvanas évekre még Dél-Afrika is végrehajtott nem hivatalosan egy atomkísérletet, hogy ki adta nekik a titkot, nem egyértelmű, de feltehetően egy olyan ország, amelynek képviselője most nem ült a nagaszaki megemlékezésen.
Japán 79 éve szólítja fel a világ országait, hogy ne éljen az atom bűvöletében, a világ pedig 79 éve csak arra hajlandó, hogy szomorú fejjel maga elé hümmög. Az atomkorszakban nem lehet visszafelé haladni, hiszen láthatjuk, bármikor beüthet a válság, a rakétákra és a robbanófejekre szükség van, mindig szükség lesz. A technológia már létezik, bármennyit szerelnek is le az atomfegyverekből, szinte azonnal tudja pótolni bárki, és senki se bízik annyira a másikban, hogy tényleg megszabaduljon a tömegpusztító fegyvereitől.
Ezért aztán annak az időszaknak az atomtámadások óta vége, amikor azt lehetett gondolni, hogy a háború egy olyan távoli dolog, ami minket nem igazán érint.
A két atomrobbantást követően nagyon komoly vizsgálatot folytattak az amerikaiak, hogy milyen hatása van az emberi szervezetre a nukleáris csapás, milyen hatékonyságú a robbantás, milyen fejlesztéseket kell esetleg végrehajtani. Ezek eredményeképp ma már sokkal jobb termonukleáris ütőerővel bír mindenki, aki ebben az üzletben utazik, a Kövér Ember és a Kisfiú múzeumba való kacatok. 79 év elteltével azt is kimondhatjuk, hogy nem, a világ nem lett békésebb a csapásoktól. Csak kicsit jobban fél mindenki.
