A krikett nem csak játék

Az északkelet-olaszországi Montfalcone városában betiltották a krikettet. Az alapvetően angolok által kitalált és az egész egykori gyarmatbirodalomban tökélyre fejlesztett játék azonban nem azért került feketelistára, mert veszélyes a labda száguldása, hanem mert a polgármester szimbólumot látott benne. Ő pedig nem akarja, hogy az ártatlan játékon keresztül iszlamizálják Montfalconét.

A BBC tudósítása szerint a harmincezres városka nagyjából egyharmada bangladesi bevándorló vagy az ő gyermekük.

A bengáliak azért jöttek ide, mert a világ egyik legnagyobb hajógyára működik Montfalconéban, itt építik azokat az úszó hegyeket, amelyekkel gazdag emberek bejárják a világtengereket, miközben koktélokat iszogatnak. A hajógyártás rengeteg munkáskezet kíván és nem is különösebben jól fizetett elfoglaltság, így Olaszország importálta a munkaerőt a kilencvenes évek elején. Akkor még más világ volt, mint most.

Manapság is működik a hajógyár, de mára iszlám központok jöttek létre a városban, a férfiak pedig élik az olaszországi bangladesiek mindennapjait. Mivel rengetegen vannak, nem kell elrejtőzniük a többségi lakosság körében, hozzák magukkal a saját ruháikat, saját vallásukat, saját kultúrájukat és saját játékukat, a krikettet is. Azaz napi ötszöri kültéri ima müezzinnel, közös csevegés kora este a tereken. Aztán az is előfordult, hogy a férfiak bírálni kezdték, amiért túlságosan kevés ruha van a strandon napozó nőkön. Az új éttermek halal, azaz iszlám számára is elfogadható minősítést kaptak, vagyis nincs disznóhús a konyhán. Az utcasarkokon megnyíltak a hajnyíró szalonok, amelyek az iszlám világban a kocsmákkal egyenértékű közösségi terek. Mivel az olaszok nem járnak ilyenekbe, valamint nem kívánnak halal ételeket enni, nem muszlimok, így nem csatlakoznak a napi imákhoz, a krikettet pedig nem ismerik, következésképp egyre inkább kiszorultak a város közéletéből. A polgármester, Anna Maria Cisint a Liga nevű jobboldali párthoz tartozik, a brit közszolgálati adó természetesen ezt „szélsőjobboldaliként” írja le, hogy érthető legyen minden olvasó számára, miféle emberrel van dolgunk.

A krikett nem csak egy játék. Egy olyan kulturális megszállás szimbóluma, amely mellett el lehet menni, de ha tudatosan figyeljük a világot, akkor nem szabad.

A bangladesi munkásokat lehet ugyan bírálni, mert kriketteznek, de itt elsősorban nem őket kell hibáztatni, hanem Olaszországot és az önmagát feladó Európát.

A bangladesiek ugyanis csak azt teszik, amit otthon tanultak, úgy élnek, ahogy megszokták, és természetes, hogy nem fognak focizni és bolognai tésztát enni egy pohárka limoncellót követően. Olaszország elfeledte, hogy kötelessége megvédeni saját kulturális örökségét, az életmódját, különben jönnek olyanok, akik másképp élnek, és amikor már minden étterem halal, akkor már késő lesz kapkodni. Az olyan városvezetők, mint Anna Maria Cisint, Don Quijoteként küzd a szélmalmokkal, meg is kapja törekvéséért a szélsőjobboldali bélyeget a BBC-től.

Pedig a kulturális összeférhetetlenség jelensége mindenhol kézzel fogható.

Svédország nagyvárosaiban ugyanúgy megszülettek ezek az önkéntes gettók, ahol a bevándorlók letelepszenek, egyszerűen azért, mert ott van hely.

Azért van ott hely, mert az első messze földről érkezett muszlimok odaköltöztek. A svédek ezért eladogatták a lakásaikat, amelyeket muszlimok vásároltak meg. Egyre több lett a muszlim, egyre több rokonuk érkezett Svédországba, egyre kevésbé érezték kényelmesnek a Rinkebyben élő svédek a környezetüket, ráadásul egyre csökkent a lakások értéke, azaz minél többet várt egy svéd az eladással, annál többet bukott az üzleten. Természetesen egy svéd se ismerné el, hogy a „white flight”, azaz a fehérek menekülése egy létező jelenség volna, papíron mindenki egymás testvére, de a helyzet mégis az, hogy Rinkeby tele van fodrászatokkal, halal éttermekkel, imahelyekkel, és az utcán alig hallani svéd szót.

Természetesen nemcsak Montfalconéról vagy Stockholmról van szó, hanem Nyugat-Európa szinte minden szegletéről, Bécstől Birminghamig, azokról az országokról, amelyek a virágzó és gazdag „régi” Európát alkotják.

Ahol politikai okokból feladták az identitásukat és örömmel oldódnak fel az uniós nihilben. A nagyvárosok mindenhol furcsák, a falvak pedig mindenhol konzervatívok. Viszonylag ritkán látni olyan bangladesit, aki földet művelne traktorral valahol Bajorországban, pedig elvben megtehetné, odahaza is van földművelés, sokan értenek is hozzá. De a falvak világa megmaradt osztráknak, svédnek, franciának és olasznak, politikailag nem korrekt emberek élnek ott, akiket nem hatott meg a neten olvasható mantra. Feltehetően soha nem is fogja.