A kulturális megmaradás luxusa

Van ez az Északi-Szentinel-sziget, azon élnek a szentinelézek – ez, lássuk be, eddig nem túl meglepő és nem is túl izgalmas. Ez eddig körülbelül annyira meglepő, izgalmas és intellektuális, mint egy Magyar Péter-élőzés a Facebookon.
Igen ám, de ezek a szentinelézek az agresszív kis hülyével szemben mégis megérdemlik a figyelmünket, sőt, nagyon is megérdemlik!

Ők ugyanis úgy döntöttek, hogy megmaradnak az ősközösség korában, és egészen egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni a civilizációról, a huszonegyedik századról.

Nem kis küldetés ez, nem akármilyen elhatározás és elszánás.

Már csak azért sem, mert a szentinelézek szigete, az Északi-Szentinel-sziget az Andamán- és Nikobár-szigetcsoport része, található a Bengáli-öbölben, közigazgatásilag Indiához tartozik. A szigetcsoport fővárosa Port Blair, egy nagyjából százezres város, egy mai százezres város minden létező ismérvével. Eszerint az emberek ott autókkal és motorokkal közlekednek, áruházakban és piacokon vásárolnak, nyomkodják az okostelefonjaikat, bemennek a hivatalba dolgozni, ezért pénzt kapnak, igénybe vesznek banki szolgáltatásokat, s azon sem lepődnék meg, ha néhány derék Port Blair-i polgár bitcoinbányászattal lenne elfoglalva.

Na most tőlük nagyjából ötven (50!) kilométerre található az Északi-Szentinel-sziget, amelynek lakói halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak, fogalmuk sincsen telefonról, internetről és bitcoinról, ellenben ismerik a tüzet és az íjat.

Ősközösségben élnek, és senkit, ismétlem, senkit nem engednek be a szigetükre, soha, senkit nem fogadnak maguk közé. Aki mégis ilyesmivel próbálkozott, azt megölték.

Néhány figyelemreméltó tény, amit olvasni lehet róluk:
„A szentinelézek viszont nem kizárólag a modern civilizációból jövő emberekkel szemben barátságtalanok. A dzsarava és más andamán-szigeteki őslakosok elmondták, hogy velük éppúgy nem kommunikáltak soha, arra tévedő társaikat nem egy esetben szintén megölték a szentinelézek. A bennszülöttekre az indiai büntető törvénykönyvet is csak módjával alkalmazzák: a hatóságok nem indítottak nyomozást például ismeretlen tettes ellen a hittérítő John Allen Chau ügyében, mivel a sziget védett terület, és nem lehet megközelíteni öt tengeri mérföldnél közelebb; letartóztattak ugyanakkor hét embert, köztük öt halászt – ők segítettek Chaunak 2018-ban eljutni a tiltott övezetbe. […]

Az őslakosok jogaiért folyamatosan kiálló Survival International szervezet többször is kihangsúlyozta, hogy a szentinelézek újra és újra megmutatják, hogy egyedül akarnak élni, és fontos volna tiszteletben tartani az akaratukat.
2004-ben az indiai-óceáni cunami óriási károkat okozott a környéken, amelynek következtében milliók váltak földönfutóvá. Az indiai kormány tagjai valószínűnek tartották, hogy az őslakosok nem élték túl a természeti katasztrófát, vagy ha igen, akkor segítségre szorulnak, így egy élelmiszerrel megpakolt helikoptert küldtek a szigetre. A szigetlakók – bár a kunyhóikat a cunami elsöpörte – azonban jól voltak, sőt, annyira nem kértek a látogatókból és a segítségükből, hogy kövekkel és dárdákkal dobálták meg a helikoptert. […]

1996-ban az indiai kormány mindenkinek megtiltotta, hogy a szigetre lépjen, amelyet hajókkal kezdtek el őriztetni.
A kormány döntésének két oka volt: az őslakosok agresszív elhatárolódása a »betolakodóktól«, valamint annak a veszélye, hogy a külvilágból érkezők olyan fertőzéseket adnak át a benszülötteknek, amelyek veszélybe sodorhatják a törzs fennmaradását.”

Nem szeretném titkolni tovább: minden szimpátiám és együttérzésem a szentinelézeké. Van bennük valami felfoghatatlan és kifürkészhetetlen bölcsesség, ami arra sarkallja őket, hogy miközben semmit sem tudnak a környező világról, mégis bezárkózzanak és minden áron, bármi áron megőrizzék önazonosságukat.

S amit még érdemes kiragadni az imént olvasottakból: „A Survival International szervezet többször is kihangsúlyozta, hogy a szentinelézek újra és újra megmutatják, hogy egyedül akarnak élni, és fontos volna tiszteletben tartani az akaratukat.”

Mi tagadás: fontos lenne tiszteletben tartani az ilyesmit.

Fogalmam sincs, mi ez a Survival International, az égvilágon semmit sem tudok róluk. Vagyis éppen úgy vagyok a Survival Internationallal, mint a szentinelézek a világgal. A szentinelézekkel ellentétben viszont én csak beütöm a nevüket a Google-ba, s máris mindent tudok, íme:

„A Survival International egy 1969-ben alakult emberi jogi szervezet, egy londoni székhelyű jótékonysági szervezet, amely az őslakosok , törzsi és nem érintkező népek kollektív jogaiért kampányol.”

A szervezet kampányai általában a törzsi népek azon vágyaira összpontosítanak, hogy megtartsák őseik földjét. A Survival International ezeket a népeket szociálisan sebezhetőnek nevezi, és célja, hogy felszámolja az általa az emberi jogok megsértésének igazolására használt »tévhiteket«. Célja továbbá, hogy nyilvánosságra hozza a vállalatok és kormányok által a törzseknek okozott károkat. A Survival International kijelenti, célja, hogy elősegítse a törzsi emberek önrendelkezését.

A Survival International kapcsolatban áll az Egyesült Nemzetek globális kommunikációs osztályával, és konzultatív státusban van az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsával. A cselekvés szabadságának biztosítása érdekében a Survival nem fogad el állami támogatást. Alapító tagja és aláíró szervezete az elszámoltathatósági chartának ( INGO Accountability Charter ). A Survival irodái Amszterdamban, Berlinben, Londonban, Madridban, Milánóban, Párizsban és San Franciscóban vannak.

Pompás. Tehát egy NGO-ról van szó. Még pompásabb. S mint afféle XXI. századi cinikus (künikosz, de nem Diogenész büdös hordójából kikandikálva, hanem inkább az önimádat büszke heverőjén fekve) annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy a szentinelézek szabadsága és magánya és kivonulása (szecesszió) addig tartható fenn, ameddig ki nem derül róluk vagy szigetükről valami. Valami fontos. Például, ha mégis kiderülne, hogy az Északi-Szentinel-szigeten van egy növény, ami csak ott él, és a termése rejti az örök élet elixírjét, vagy legalább a rák ellenszerét, akkor a Survival International hamar megtalálná a módját, hogy miért nem tartható fenn tovább az a „marhaság”, miszerint a huszonegyedik században egy törzs az ősközösség szintjén éljen.

S az sincs kizárva, hogy esetleg kiderül, miszerint a szentinelézek egészen egyszerűen nem tűrik és nem tolerálják a „másságot”, például nincs a szigetükön egyetlen drag queen performance-művész és egyetlen melegbár sem, ezért a társadalmuk és a világuk nem méltó a fennmaradásra, ideje megtéríteni őket.

Szóval ezek mind-mind létező opciók, sajnos. De most még tiszteletreméltó módon őrzik és védik a szentinelézek világát.

Éppen ezért dübörög és zakatol és nem hagy nyugodni a kérdés: kik és mivel és hogyan érdemelhetik ki ezt a védelmet?
Tehát például

amennyiben egy kis közép-európai ország úgy dönt, hogy szeretné megőrizni kultúráját, ezeregyszáz esztendős históriáját s mindazt, ami abból következik, sőt nem akar beengedni senkit az országába, legfeljebb azokat, akiket mégis be akar, de erről csak és kizárólag maga óhajt dönteni – nos, méltányolható egy ilyen óhaj? Mondjuk annak ellenére, hogy az adott közép-európai ország népe ismeri a pénzt, a piacot, az okostelefont, az internetet, sőt még a bitcoint is?

Vagy ahhoz, hogy jogunk legyen az ilyesféle önazonossághoz, vissza kell térnünk az ősközösség idejébe?

Ezt lehet még olvasni a Survival Internationalról:
„A Survival International három egymást kiegészítő szinten dolgozik a törzsi népek jogaiért: oktatás, érdekképviselet és kampányok. Ezenkívül platformot kínál a törzsi embereknek a világ megszólítására, miközben kapcsolatba lép a helyi bennszülött szervezetekkel, különös tekintettel a törzsi népekre, akiket a külvilággal való érintkezés sürgősebben fenyeget. Az oktatási programok a nyugati világban élő embereket célozzák meg azzal a céllal, hogy »lebontsák azt a mítoszt, miszerint a törzsi emberek ereklyék, amelyek a haladás révén elpusztulnak. A túlélés célja, hogy előmozdítsa kultúrájuk tiszteletét, és megmagyarázza, mennyire fontosak napjainkban életmódjuk megőrzésében«.”

Kapisgálom ám, ezért kérdezem: van esélyünk minderre nekünk is? Már csak azért is muszáj ezt megkérdeznem, mert a jelenlegi demográfiai ismereteink szerint nagyjából ötven év múlva (de legkésőbb hetven év múlva) eléri tetőpontját az emberiség lélekszáma, ami valahol 10-11 milliárd körül fog stagnálni. Ez azért elég jó hír, különösen annak tükrében, hogy amikor én megszülettem, 3,5 milliárd ember élt a földön, s hatvan év alatt ez megduplázódott, meg még 1,2 milliárd, ami elég riasztó, különösen, ha körülpillantunk, hogyan is néz ki most a Föld.

De ami ennél sokkal riasztóbb:

a jelenlegi demográfiai előrejelzések szerint az európai fehér rassz a következő ötven (hetven) évben tragikus mértékben fog csökkenni (csoda lesz, ha el nem tűnik teljesen). Érdekes módon a kelet-ázsiai rasszok is drámai csökkenést szenvednek el

– érdemes ezen a ponton vetni egy pillantást például Dél-Koreára, ahol hetven éve még 6,2 körül volt a születési ráta, ez ma 0,6. Dél-Koreában van ma a világon a legtöbb egyedülálló, depressziós, boldogtalan, magányos öregember, és ott a legnagyobb lassan az öngyilkosságok száma, mit mondjak, ezért érdemes volt fejlődni és kistigrissé válni. De Kína is bajban van, ők az elmúlt hetven év alatt hatszázmilliós népességüket megduplázták, sőt felmentek 1,4 milliárdra, ám az előrejelzések szerint éppen hetven év múlva visszatérnek a hatszázmilliós lélekszámhoz, amivel nem lesz fenntartható a világuk. Annál is inkább nem, mivel a legdöbbenetesebb adat szerint a leszálló ág idején olyannyira elöregedő társadalommá válnak majd, hogy a jelenlegi nyolcszázmilliós munkaképes lakosság lélekszáma lemegy százmillióra.

Tehát: az előttünk álló öt-hét évtizedben mind az európai fehér rassz, mind az ázsiai rassz döbbenetes csökkenésen megy majd keresztül, miközben Afrika népessége a jelenlegi nagyjából másfél milliárdról fel fog menni négymilliárdra!
Ebből pedig nem más következik, mint az, hogy

öt-hét évtized múlva Európa lesz az Északi-Szentinel-sziget, s az európai fehér emberek lesznek (ha lesznek még) a szentinelézek. Éppen ezért ideje odafordulnunk a Survival International vezetőihez a kérdésünkkel: jár-e nekünk is a megmaradás luxusa? Jár-e nekünk is a védelem, még ha addig nem is merészkednénk, ameddig a szentinelézekkel kapcsolatban merészkedtek, amikor kijelentették: „Ne hibáztasd az őslakókat, ha megölnek téged.”

Nem akarnánk mi megölni senkit sem, csak úgy megmaradnánk magunknak. Ha lehet. Annál is inkább, mivel a Survival International korábbi vezetője, bizonyos Stephen Corry még 2007-ben ezt nyilatkozta:

„Ha segíteni akarunk a társadalmakon, az első dolgunk az, hogy meghallgassuk, ahelyett, hogy megszabjuk, mire van szükségük, és fel kell készülnünk a meglepetésre. Ez nem csak a távoli törzsi népekre vonatkozik: ez mindenki számára létfontosságú. egy olyan világban, ahol a multikulturalizmus eszméit félreértik és támadják, és ahol egyesek egyre inkább rá akarják kényszeríteni nézeteiket másokra.”

A mindenségit, mennyire a szívünkből tetszett szólni…