Éldegélt egy erdélyi kis faluban egy plébános. Már nem volt éppen ifjú. A hívek tisztelték, szerették, néhányan talán jobban is, mint amit az atyával szembeni kötelező távolságtartás megkövetelt volna. Így eshetett meg, hogy amint teltek, múltak az évek, az egyik hajadonnak, akit talán helyesebb vénkisasszonyként emlegetni, egyszer csak gyermeke született. Aztán még egy. A pap idővel egybekelt szíve választottjával, mi több, ha nem is oltár, anyakönyvvezető elé vitte kedvesét és immár mint férj, feleség, apa és anya éltek gyerekeikkel együtt.
A püspök éveken át szemet hunyt a vétkező, de jó szívű, a nyáját felelősségteljesen, szeretettel terelgető pásztora kettős élete felett, de ekkor – mi mást tehetett – hivatalosan is eljárt az ügyben. Az eset megjárta Rómát is, s a szinódus hosszas tanakodás után végre döntött, helyesebben nem döntött, minden maradt úgy, ahogy volt. Hallgatás beleegyezés? Hivatalos indoklás híján mindenki csak találgatott, hogyan is mérlegelt az egyház. Talán azért nem közösítették ki az atyát, mert akit csak kihallgattak, azt vallotta, nem ismer nála kedvesebb, becsületesebb, a szolgálatot lelkiismeretesebben ellátó papot, s ejsze az is mentségére szolgált, hogy az ügyét nem tárták ország-világ elé, az isten háta mögötti falu lakóit leszámítva senki sem tudott különös történetéről, így nem kellett attól tartani, hogy a példa ragadóssá válik.
Azt gondolhatnánk, mese csupán, pedig nem, megtörtént eset, évekkel ezelőtt erdélyi barátom mesélte el a már a rendszerváltozás utáni korszak különös történetét.
És akkor itt van a legújabb skandalum a bukott plébánosról, ami bárcsak mese lenne modern köntösben, a világhálón dokumentáltan, de nem, sajnos ez sem mese, valóság ez is, olyan hírverést csapva a katolikus egyháznak, hogy abba beleremegnek a Szent István-bazilika falai.
A kedves, szeretetteljes papról, aki nem röstellt Isten nevében igét hirdetni, sőt influenszerként az egész világhoz szólva posztolni, nyájaskodni, befolyást remélve közszereplőknek áldást osztani, kiderült, hogy elkövette Szodoma és Gomora minden vétkét. Majd midőn lelepleződött, azzal védekezett, hogy rászedték, kihasználták a naivságát.
Sportszerűtlen lenne a magas labdát lecsapni, vajon a két pap közül melyik ártott többet az egyháznak.
„Abban az időben: Jézus elhagyta Tírusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment a Tízváros határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő siketet, és kérték, tegye rá a kezét. Jézus félrevonta őt a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: Effata, azaz: Nyílj meg! Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: Csupa jót tett: A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!” (Mk 7,31–37)
