Így szól a mögöttünk hagyott vasárnap hirdetett evangélium. Egyszerű, mindennapos életkép Jézus életéből, ám a hozzáfűződő homíliával feltárulnak a mélységei. Tírusz, Szidon és a Tízváros (Dekapolisz) pogány határvidék volt, Jézus tehát már azzal magára vonta a farizeusok rosszallását, hogy erre járt. Mi több, nem átallotta megnyálazott ujjával megérinteni a siket nyelvét, amivel végképp a tisztátalanság bűnébe esett. Jézus természetesen nem a varázslás hatásvadász kellékeként, hanem alázatosságtól, emberbaráti érzelemtől vezérelve cselekedett így, példát mutatva, hogy ne zárkózzunk el betegségüknél fogva kitaszított embertársainktól sem. S lám, győzött a szeretet, az emberek nem megbotránkozva, hanem hálával telt szívvel szóltak róla.

A „naiv, rászedett” influenszer papot és az evangéliumot képtelenség közös nevezőre hozni. Nem értelmezhetjük együtt a kettőt úgy, hogy ez is, az is az egyház szerves része. Pedig… Sajnos ez a keserű valóság. Sőt, a tömegek előtt a beteg lelkű pap sokkal inkább realitás, az evangélium pedig mesébe illő, nehezen értelmezhető, idejétmúlt sztori. Hogy miért? Mert a közbeszéd, a közízlés, egész egyszerűen: a média így programozza az agyunkat.

Éppen az a közösségi felületekkel keresztül-kasul átszőtt világ lényege, hogy a média átvette az egyház szerepét. Az igazság közvetítését. Régen, még ha akadtak is kételkedők, mi több, eretnekek, az emberek tömegei azt követték, azt kellett követniük, amit az egyház mondott, közvetített. Ezt a szerepet napjainkra teljesen kisajátította a média. Persze elméletileg létezik tényfeltárás, ám a húsz másodperces videók korában ki kíváncsi az érvek és tények ütköztetésére? Egészen a lelepleződésig az influenszer pap is jó fej volt meg trendi, mert a média ezt a képet sugározta róla.

Mi változott? Kérdezhetjük cinikusan. Évszázadokkal ezelőtt az egyház ugyanazt tette, mint manapság a média: üzeneteivel befolyásolta a tömegeket a hatalma érdekének megfelelően. Igen, az egyházhoz is súlyos bűnök tapadnak két évezredes története során, mégis van egy hatalmas különbség: dogmáiban az egyház sohasem tévedett, tanítása, az evangélium mindig a jóra serkentette az embereket. Ugyanezt korunk médiájáról, amely a kibontakozó világkormány érdekei alá rendeltetett, nem mondhatnánk el.

Pedig az egyházra hatalmas felelősség hárulna: a szeretet missziója a gyarlóság, a gonoszság ellenpólusa lehetne. Ám olyan szégyenbélyeg tapadt rá, amelyet képtelen levakarni magáról. Egyes papok ma már közismert és alaposan dokumentált fajtalansága sajnálatosan, ugyanakkor érthetően megrendítette az egyházba vetett hitet. Mára nemcsak egyes emberek, hanem egész nemzetek fordultak szembe az egyházzal, amelynek befolyása, renoméja megállíthatatlanul erodálódik.

Legkésőbb az ír fordulatnál észbe kellett volna kapni. Az évszázadokon át mélyen katolikus államban egészen 1995-ig még a válás is tiltva volt törvényileg. Aztán – nyilván nem érdekektől mentesen – feltárták a papok vétkeit, aminek hatására az ország elképesztő pálforduláson esett át: 2015-ben elsőként Írországban intézményesítették népszavazás útján a melegházasságot.

A katolikus egyház sajnos azóta sem tesz mást, mint hogy a szőnyeg alá söpri az újabb és újabb botrányokat, és az egyre olvadó jéghegyen próbál egyensúlyozni. Hogy mi a megoldás? Legalábbis az első, szükséges lépés kézenfekvőnek tűnik. „Nem lenne ennyi aberráció, ha nem lenne papi nőtlenség” – mondta ki a nagy többség véleményét Pajor Tamás, akinek egykoron törvény helyett töltény, megváltás helyett poszthippi, punk anarchia kellett, manapság azonban az alternatív kereszténység egyik legnépszerűbb, legharsányabb és kétségtelenül leghatásosabb szószólója.

Én nem állnék meg itt. Annyi minden választja el az embereket egymástól, nyilván a keresztény megosztottság is érdeket szolgál. 

A maroknyi európai kereszténységnek valahogy egységbe kellene tömörülnie. Hogy miképpen? Nem bátorkodom programot alkotni. Ám ami ma az ökumené jegyében zajlik, az nem egység: rossz béke csupán.

Láthatatlan „poloskák” felügyelete alatt, magunkat követhetetlen, átláthatatlan, gyakran embertelen szabályrendszernek alávetve élünk a szabadság hamis igézetében, mégis büszkén, mert egyvalamit azért elértünk, megszabadultunk az isteni törvényektől. A lelkek megnyeréséért megy ma is a harc. A naivitásunk, a tudatlanságunk kitárulkozó célponttá tesz minket. A bennünket körülvevő világ erre épít. Amikor pedig bedőlünk, nevetség, gúny tárgyává válunk. Megszégyenülve, a bűnbánat és bűnbocsánat esélye nélkül.