Két héttel ezelőtt megnéztük, mit is jelent valójában a fasizmus, a nácizmus; illetve hogyan értelmezhetők ezek a kifejezések a mai Ukrajna vonatkozásában. Most ismételjük meg a két héttel ezelőtti írás végén feltett kérdést: A kommunista Szovjetunió jogutód államát, Oroszországot irányító, Ukrajna esetében kifejezetten fasizmusról és nácitlanításról beszélő Putyin hogyan lehet fasiszta? Mi alapján hasonlítják őt Hitlerhez, országát pedig a náci Németországhoz?
Egy történelmi párhuzamot mindenképpen találunk.
Az első világháború Németország és szövetségesei, köztük Ausztria–Magyarország vereségével végződött. A győztesek úgy döntöttek, jól megbüntetik a veszteseket. Hogy soha többé eszükbe se jusson ujjat húzni a győztesekkel. Jóvátételt kellett fizetniük, területeket vettek el tőlük – utóbbi téren Magyarországgal különösen elbántak, amint azt nagyon jól tudjuk.
Az Európában zajló korábbi háborúkat mindig valamiféle méltányossággal, érdekbeszámítással zárták le. A vesztes kapott valamiféle kompenzációt, ami egy időre pacifikálta. A győztes nagyhatalmak az első világháború után ennek a korábbi gyakorlatnak vetettek véget, abban a hitben, hogy így hozzák el az örökös békét. Ennél nagyobb ostobaságot el sem tudtak volna követni. A vereségben megalázott, páriaként kezelt Németországban a 20-as évektől óriási léptékű iparosítás zajlott, melynek jelentős részét tette ki a fegyvergyártás. Közben
a német emberek továbbra is megalázva érezték magukat Európa más országai, illetve ezek elnyomó, korlátozó intézkedései által. Ezt a közhangulatot lovagolta meg Hitler, aki felemelkedést, büszkeséget, a megalázottságból való kitörést, és egy új, hatalmas, fantasztikus életteret ígért. Azt a víziót, hogy a németek lesznek a világ urai. És ez az ideológiai indoktrináció szép lassan a gátlástalan felsőbbrendűségig jutott.
Addig, hogy nekik minden jár, és mindent elvehetnek másoktól. És mindez a revansvágy abból fakadt, hogy a győztes antanthatalmak megalázták a németeket.
Látjuk a párhuzamot, ugye? Az 1989-ben kezdődött szétesési folyamat lezárásaként, 1991 decemberében összeomlott a Szovjetunió. A függetlenné vált tagköztársaságok közül a legnagyobb, Oroszország volt a jogutód, és rendelkezett a legnagyobb területtel és gazdasággal is. Csakhogy ennek a gazdaságnak a mérete akkor épp megegyezett Hollandiáéval. Egy nála négyszázszor kisebb területű országéval! Az ezt követő években, Jelcin elnök alatt Oroszország padlón volt. A Nyugat ki is használta a helyzetet, és az egykori szovjet érdekeltségbe tartozó országokat igyekezett magához vonzani. Közép-Európa esetében ez sikerült is – örültünk és így is akartuk, tegyük hozzá. Minden józan eszű ember a kommunizmus évtizedei után szabadságra, piacgazdaságra, jólétre, demokráciára vágyott. Ennek letéteményese az Egyesült Államok volt.
Közben átalakult a nemzetközi helyzet is.
Az egymással szemben álló két szuperhatalom helyén csak egy maradt. Kína még a fasorban sem volt. A 90-es éveket ezért nevezik unipoláris pillanatnak: létrejött egy egypólusú világrend. És ebben a világrendben a hegemón nagyhatalom, az USA úgy érezte, nincsenek számára korlátok, az egész világot a saját képére formálhatja.
Egyik eszköze az úgynevezett demokráciaexport: mindenütt az ő politikai berendezkedéséhez hasonló, vele szövetséges liberális demokráciák jöjjenek létre. Ehhez előszeretettel alkalmazott katonai erőt is. Nemcsak Irakban, Szomáliában vagy Közép-Amerikában, de például a Balkánon is.
De térjünk vissza Oroszországhoz, amely a 90-es években egész egyszerűen nem volt világpolitikai tényező. És az USA, szövetségeseivel együtt, így is bánt vele. A nemzetközi politikai döntésekben egyszerűen nem vették figyelembe. Annak ellenére, hogy az ENSZ biztonsági tanácsában vétójoggal rendelkezett. Ami azt jelenti, hogy ellenezhette – és ellenezte is – Irak megtámadását. Irak és az azt vezető diktátor, Szaddám Huszein, illetve a vele szembeni fellépés megítélése megint csak egy bonyolult kérdés. De egyrészt az tény, hogy azok a vegyi fegyverek, amelyekre hivatkozva megtámadták, valójában nem léteztek. Másrészt az ENSZ BT egyhangú határozata nélkül egy ilyen katonai akciót – a szervezet alapokmánya alapján – nem lett volna szabad megindítani. De az USA megtehette – mivel az „unipoláris pillanatban” valódi katonai ereje, szuperhatalmi hegemóniája csak neki volt.
A NATO-bővítés is Oroszország érdekeivel, sőt a neki tett ígéretekkel szemben történt. Persze, mi ennek is örültünk itt, Közép-Európában, de Oroszország egyre jobban beszorítva érezte magát, különösen azután, amikor 2008-ban már Ukrajna és Grúzia számára is potenciális NATO-tagságot vázolt fel a Nyugat.
Az ezekből célpontként Oroszországra irányuló NATO-rakéták már egy vörös vonal átlépését jelentették.
