Közben átalakult a nemzetközi helyzet is. 

 Egyik eszköze az úgynevezett demokráciaexport: mindenütt az ő politikai berendezkedéséhez hasonló, vele szövetséges liberális demokráciák jöjjenek létre. Ehhez előszeretettel alkalmazott katonai erőt is. Nemcsak Irakban, Szomáliában vagy Közép-Amerikában, de például a Balkánon is.

De térjünk vissza Oroszországhoz, amely a 90-es években egész egyszerűen nem volt világpolitikai tényező. És az USA, szövetségeseivel együtt, így is bánt vele. A nemzetközi politikai döntésekben egyszerűen nem vették figyelembe. Annak ellenére, hogy az ENSZ biztonsági tanácsában vétójoggal rendelkezett. Ami azt jelenti, hogy ellenezhette – és ellenezte is – Irak megtámadását. Irak és az azt vezető diktátor, Szaddám Huszein, illetve a vele szembeni fellépés megítélése megint csak egy bonyolult kérdés. De egyrészt az tény, hogy azok a vegyi fegyverek, amelyekre hivatkozva megtámadták, valójában nem léteztek. Másrészt az ENSZ BT egyhangú határozata nélkül egy ilyen katonai akciót – a szervezet alapokmánya alapján – nem lett volna szabad megindítani. De az USA megtehette – mivel az „unipoláris pillanatban” valódi katonai ereje, szuperhatalmi hegemóniája csak neki volt. 

 Az ezekből célpontként Oroszországra irányuló NATO-rakéták már egy vörös vonal átlépését jelentették.

De ne lépjünk még át ezen a vonalon, sőt ne is szaladjunk előre. A nemzetközi politikában, katonai ügyekben semmibe vett Oroszországot gazdaságilag is tovább gyalulta a Nyugat. A jelcini időszak káoszában felemelkedett, gengszterekből lett oligarchák nemcsak megszerezték a hatalmas orosz állami vagyont, a nyersanyagokat, ásványkincseket, hanem az ebből szerzett jövedelmüket ki is vitték nyugatra, az ottani gazdasági elit nagy örömére. Bankokban, biztosítótársaságoknál helyezték el, ingatlanokat, de még focicsapatokat is vásároltak (vagy szponzoráltak), így az orosz gazdaságban megtermelt szinte minden jövedelem nyugaton kötött ki.

Egyszerre érzett politikai megalázottságot és egyfajta gyarmati kizsákmányolást is a nehéz körülmények között élő orosz társadalom. Nem egészen egyformán, de mind az értelmiségi réteg és a nagyon vékony polgári középosztály, mind pedig az egyszerű, szegény tömegek nemzeti büszkeségükben sértve, megélhetésükben pedig ellehetetlenítve érezték magukat. Körülbelül mint a németek vagy a magyarok 1920 táján. És ahogy néhány évvel később Németország is elkezdte megtalálni önmagát, úgy történt ez Oroszországban is a 2000-es évektől. (Tegyük hozzá: Magyarországon is. A Horthy-rendszerben, Bethlen István miniszterelnöksége alatt olyan fantasztikus eredményeket produkált a megcsonkított területű, megharmadolt lakosságú, természeti erőforrásaitól, nyersanyagaitól, ipari és közlekedési infrastruktúrájától megfosztott Magyarország, ami túlzás nélkül csodaszámba megy.)

Szembeszállt az oligarchákkal, némelyikükkel szövetkezett, némelyik gyanús körülmények között kiesett az ablakon, némelyik külföldön lett beteg, egymás ellen is kihasználta őket… Igen, ezek olyan keleti, despotikus módszerek, amelyekből mi, köszönjük, nem kérünk. De hál’ istennek, nem is kaptunk. Ott viszont működött. Az orosz gáz- és olajnagyvállalatok prosperálni kezdtek, és ha nem is jött létre széles körű jólét, de a nagyvárosokban kialakult egy jómódú polgári réteg, és valamelyest az alsóbb rétegekhez is leszivárgott valami. Nem sok, ezt ne feledjük: továbbra is ­óriási vagyoni egyenlőtlenségek vannak Oroszországban. Ennél nagyobbak talán csak Latin-Amerikában és az USA-ban…

 (A harmadik helyezett Kínának van ötszáz, csak hogy tisztában legyünk az arányokkal.) Oroszország tehát nem megkerülhető katonai tényező. Gazdaságilag is jelentős, Európa egyik legfontosabb partnere, és még fontosabb energiaellátója volt – egészen a közelmúltig. Bár az ukrán háborút követő nyugati szankciós politika megpróbálta összeroppantani Oroszország gazdaságát, ez egyáltalán nem sikerült. Az orosz gazdaság sok szempontból újradefiniálta önmagát. Élelmiszer-importőrből nemhogy önellátóvá, de jelentős exportőrré vált mindössze két-három év alatt. Az úgynevezett globális déllel és kelettel egyre szorosabban együttműködve a nyersanyagainak, energiahordozóinak új piacokat talált, miközben a katonai együttműködést is egyre szorosabbra fűzi.

És nem, ez az írás nem Putyin dicséretéről szól. Aki ezt szűri le belőle, annak nem volt érdemes elolvasnia. A legkevésbé sem kell Putyint szeretni ahhoz, hogy lássuk: nemcsak hatalomtechnikában sikeres, de az orosz nép kö­rében, mind a gazdasági eredményeket, mind a nemzeti büszkeséget tekintve nem véletlenül ilyen népszerű. És az egy darabig hasonlóan sikeres, de aztán

Mert ezzel legalább az elhülyült nyugati közvélemény számára lehet egy voodoobabát kreálni. És addig sem arra figyelnek a nyugat-európai emberek, hogy a saját vezetőik mekkora lúzerek, saját nemzeteik sorsának megrontói.