Kiülünk a pékség teraszára, a kávé mellé kérünk egy palack vizet is. Ritka alkalom (mármint a műanyag palackos folyadék vásárlása), de most így alakult történelmileg. Már a fogyasztás felénél feszengek (hármas alliteráció ide vagy oda), hogy mi lesz a göngyöleggel. Ugyanis az ötven forint felszámolva. Lehetőségeim a következők. Elviszem magammal és addig cipelem, míg fel nem bukkan egy multi, aztán megy a tétel egy gyermekkórháznak. 

Szép gesztus, bár nem igazán életszerű. Otthagyom a boltosnak, akinek nem ez lenne a legnagyobb haszna, de ha többen gondoljuk így, sok kicsi sokra megy. Kihajítom a legközelebbi köztéri szemétgyűjtő edénybe. Valahogy nem visz rá a lélek, akkor már inkább mellé helyezném, jó lesz majd még valakinek, aki kevésbé szerencsés csillagzat alatt született mint én. Ugorjunk egyet térben és időben. 

Nem sokkal később Szamos­újváron volt alkalmam megtapasztalni, hogyan is néz ki ez a valóságban. Az automatáknál sorra jelentek meg nem éppen borszakértőknek tűnő nők és férfiak, felfoghatatlan méretű nejlonzsákokban cipelve magukkal a zsákmányt. Az természetesen nem derült ki, hogy felfogadták őket a különféle szórakozóhelyek tulajdonosai vagy saját gyűjtésből etették a gépet, mindenesetre darabonként ötven bani az ötven bani, ekkora mennyiség esetén meg legalább annyi lej, amiből megvan a napi betevő. Ezen a ponton kéretik nem jönni azzal a szöveggel, hogy cigaretta és alkohol, nyilván azok is, de erről ne ítélkezzünk fűtött szobából, terített asztal mellől.

Hazatérve aztán örömmel olvastam Világi Oszkár (többek között a Mol vezérigazgató-helyettese, a Slovnaft igazgatóságának elnöke, a DAC sportklub tulajdonosa) nagyívű gondolatait stratégiáról, az igazi zöldforradalomról és a Mohu-rendszerről, bennük többek között a következőkről : „megpróbáljuk az eddigi tapasztalatok alapján optimalizálni a begyűjtési pontjaink működését. Szeretnénk például hajléktalanszállókon elhelyezni ilyen gépeket, mivel sok hajléktalan lát pénzgyűjtési lehetőséget a rendszerben. Ők is utasai lettek a begyűjtésnek.”