Kiülünk a pékség teraszára, a kávé mellé kérünk egy palack vizet is. Ritka alkalom (mármint a műanyag palackos folyadék vásárlása), de most így alakult történelmileg. Már a fogyasztás felénél feszengek (hármas alliteráció ide vagy oda), hogy mi lesz a göngyöleggel. Ugyanis az ötven forint felszámolva. Lehetőségeim a következők. Elviszem magammal és addig cipelem, míg fel nem bukkan egy multi, aztán megy a tétel egy gyermekkórháznak. 

Szép gesztus, bár nem igazán életszerű. Otthagyom a boltosnak, akinek nem ez lenne a legnagyobb haszna, de ha többen gondoljuk így, sok kicsi sokra megy. Kihajítom a legközelebbi köztéri szemétgyűjtő edénybe. Valahogy nem visz rá a lélek, akkor már inkább mellé helyezném, jó lesz majd még valakinek, aki kevésbé szerencsés csillagzat alatt született mint én. Ugorjunk egyet térben és időben. 

Nem sokkal később Szamos­újváron volt alkalmam megtapasztalni, hogyan is néz ki ez a valóságban. Az automatáknál sorra jelentek meg nem éppen borszakértőknek tűnő nők és férfiak, felfoghatatlan méretű nejlonzsákokban cipelve magukkal a zsákmányt. Az természetesen nem derült ki, hogy felfogadták őket a különféle szórakozóhelyek tulajdonosai vagy saját gyűjtésből etették a gépet, mindenesetre darabonként ötven bani az ötven bani, ekkora mennyiség esetén meg legalább annyi lej, amiből megvan a napi betevő. Ezen a ponton kéretik nem jönni azzal a szöveggel, hogy cigaretta és alkohol, nyilván azok is, de erről ne ítélkezzünk fűtött szobából, terített asztal mellől.

Hazatérve aztán örömmel olvastam Világi Oszkár (többek között a Mol vezérigazgató-helyettese, a Slovnaft igazgatóságának elnöke, a DAC sportklub tulajdonosa) nagyívű gondolatait stratégiáról, az igazi zöldforradalomról és a Mohu-rendszerről, bennük többek között a következőkről : „megpróbáljuk az eddigi tapasztalatok alapján optimalizálni a begyűjtési pontjaink működését. Szeretnénk például hajléktalanszállókon elhelyezni ilyen gépeket, mivel sok hajléktalan lát pénzgyűjtési lehetőséget a rendszerben. Ők is utasai lettek a begyűjtésnek.”

Az éljenzés befejezése után nem sokkal azonban elém került egy addig számomra ismeretlen információ, így aznap is tanultam valamit. 

Miszerint a szemetesbe helyezett palackok és alumínium­dobozok települési hulladéknak minősülnek és amint a gyűjtőedénybe kerülnek, a tulajdonjoguk a hulladékkezeléssel foglalkozó koncessziós társaságra száll át. Itt a kígyó mindjárt bele is harapott egy jókorát a saját farkába, de még nincs vége. Mert így tehát a közterületen elhelyezett szemetesből származó visszaváltható palackok nem tekinthetők gazdátlan tárgyaknak, azok összeszedése és visszaváltása jogszerűtlen. Amennyiben valaki mégis engedély nélkül távolítja el az ominózus hulladékokat, szabálysértést követ el, amelyért büntetőeljárás indulhat ellene.

Kezdésként a vétkest tettenérő rendőr pénzbírságot szabhat ki, 6500 és 65 ezer forint közötti értékben. Ám ha valaki fél éven belül visszaesőként újra megsérti a szabályt, a bírság akár kilencvenezer forint is lehet, igaz, fiatalkorúak esetében 32 500 a plafon. Viszont a büntetés lehet akár elzárás vagy közmunka is. Nos, íme a nettó baromság egyik alapesete. Elképzelem például a tettenérés/bírságolás pillanatát. A rendőr igazoltat, csekket körmöl, a delikvens pedig szomorúan a zsebébe nyúl és kihúz belőle 6500 forintot. Esetleg mindjárt 65 ezret. Felettébb életszerű. Gyanítom, hogy adott esetben a biztos úr inkább félrenéz. Erre számtalan indoka lehet, empátia, emberség, a felesleges munka lelkiismeret-furdalással vegyes utálata. 

Lehet, hogy inkább elérkezett az idő egy elavult, rossz törvény megváltoztatására. Elegánsan, humánusan, egy tollvonással. Valóban bevonva ezzel a gesztussal a társadalom peremére szorult, szorított embertársainkat is egy valódi, igazi zöldmunkába.