Vajon mire elég tizenkétmillió forint? Lássuk csak… Sok mindentől függ, elsősorban attól, hogy kinek áll rendelkezésére az összeg és milyen társadalmi státuszban él. Mik a tervei az életében és van-e egyéb megtakarítása. Családos vagy egyedülálló, fiatal vagy idős, mi az, amiből élete során a legnagyobb hiányt szenvedte el. Tételezzük fel, hogy valaki, aki felnőtt, bérből és fizetésből él, nincs megtakarítása és itt él Magyarországon, a fővárosban, egyszer csak kap tizenkétmillió forintot az államtól. Grátisz, vissza nem térítendő, szabadon felhasználható. Ha okosan gazdálkodik a pénzzel, vehet belőle egy fiatalabb használt autót, és beszállhat egy kisebb, saját tulajdonú lakás hitelébe. Még talán arra is futja belőle, hogy valamennyi tartalékot félretegyen magának. Lényegében képes megalapozni az életét, fordul vele egy nagyot a kerék. Ha családja van, az ő anyagi biztonságukat is képes megalapozni belőle. A lényeg, hogy nem kis összegről beszélünk, pláne nem ilyen kondíciókkal.
És ha már a körülményekről beszélünk, megint más színezetet kapna ez a dolog, ha azért kapná valaki ezt az összeget, hogy nagyon gyorsan tűnjön el. Menjen vissza oda, ahonnan jött.
A gondolatkísérlet nem teljes egészében fikció, Svédországban ugyanis egy új migrációs stratégia nyomán a kormány 359 ezer svéd koronát (azaz körülbelül tizenkétmillió forintot) adna azoknak a menedékkérőknek, akik a határaikon belül telepedtek le, azzal a feltétellel, hogy visszatérnek abba az országba, ahonnan jöttek.
Pluszinformáció, hogy az összeget fejenként adják, tehát egy négytagú család esetében csaknem ötvenmillió forintot tenne a svéd kormány hamuba sült pogácsa gyanánt a migránsok batyujába. Gáláns ajánlat, nem?
A történet igen messziről indul. Kézzelfoghatóan talán 2015-től, amikor is Európa az unió krémjének vezényletével meghívót küldött a muszlim bevándorlóknak, hogy célozzák meg kontinensünket, mert itt tejjel-mézzel folyó Kánaán, emberi jogok, béke és elfogadás várja őket. Ők pedig jöttek, özönlöttek a nyitott, szárnyas kapukon át Angela Merkel akkori német kancellár könnyektől párás tekintetétől övezve. Egyedül a gonosz, antidemokratikus magyar kormány kapta fel a fejét és cselekedett azonnal: kerítést építettünk, hogy legalább szűrni tudjuk, ki és milyen szándékkal érkezik Európába. Igazi fekete bárányok lettünk.
Emlékszem, akkortájt koncertre mentünk a barátaimmal, ahol az egyik dalt az énekes azoknak a bevándorlóknak ajánlotta, akik „ebben a pillanatban is, hátukon a batyujukkal, esőben, szélben, éhezve, fázva menetelnek éjjel és nappal egy jobb élet felé”. És, persze, hozzátette, nem kis éllel a hangjában: egyedül mi, magukat kereszténynek valló magyarok nem engedjük be őket, szomorú.
Nos, ugorjunk egy kicsit az időben, 2017-be, vissza Svédországba, amikor is dokumentumfilm készült az ottani bevándorlók helyzetéről. Nem árt tudni, az északi állam két évvel korábban, a nagy Willkommenskultur jegyében 163 ezer illegális bevándorlót fogadott be, akiknek hetvenegy százaléka volt férfi. Zárójel bezárva.
Szóval elkészült ez a dokumentumfilm, ami tulajdonképpen a bevándorlók integrálásának kudarcát dolgozza fel. Például hogy sorra alakulnak ki a no-go zónák, a svéd bűnözési statisztikák rosszabbak, mint Dél-Afrikában, a filmben megszólaló szakértők pedig egyetértenek abban, hogy a svéd politikai elit célja a multikulturális társadalom kialakítása és a népesség teljes cseréje. Mostanra a céljukat tulajdonképpen elérték egyébként: a körülmények olyannyira ellehetetlenültek az őslakosok számára, hogy fokozatosan szorulnak ki Svédországból, ahol már nincs olyan terület, amely nem szenvedne az illegális bevándorlás okozta következményektől.
A filmben megszólalók azt is mondják, a média nem számol be a valódi körülményekről, elhallgatja a tényeket és a kialakult krízist, aki pedig mindezeket mégis felveti, egész egyszerűen „eltávolítják az állásából”.
Természetesen belemennek a részletekbe is, jelesül hogy Malmőben vannak olyan negyedek, ahol a rendőrautóknak tilos megállniuk egy helyben, mivel azonnal rátámadnának a migránsok. Olyan részek is vannak – folytatják –, ahol kilencvenszázalékos a munkanélküliségi arány, így jóformán mindenki bűnözésből tartja fenn magát. Kiderül az is, hogy egymást követik országszerte a kézigránátos támadások, erőszakos bűncselekmények, a migránsbandák leszámolásainak pedig civil, svéd állampolgárok is áldozatul esnek.
A dokumentumfilm érdekes konklúziót von le ugyanakkor a no-go zónákat illetően: nem szegénynegyedekről van szó, hanem kulturális, vallási értelemben vett szegregátumokról.
Szintén hátborzongató megállapítás, hogy amennyiben a helyi demográfiai tendenciák folytatódnak, 2040-re kisebbségbe kerülnek az őslakos svédek az országban.
Nos a dokumentumfilmet 2018-ban mutatták be, azaz hat évvel ezelőtt. Érdemes visszaolvasni az akkori reakciókat nyugati politikusoktól, akik arról beszéltek, hogy nem léteznek no-go zónák Svédországban, mindenki boldog és elégedett, ez csupán idegengyűlölő propaganda.
Mindezek után különleges háttérzöngéje van annak a hírnek, hogy a svéd kormány most már igazság szerint csillagászati összegeket fizetne azért ugyanezeknek a nem létező no-go zónákban élő migránsbandáknak, hogy menjenek Isten hírével oda, ahonnan jöttek. Az egyébként négyéves stratégia összesen hárommilliárd svéd korona (mintegy százhatmilliárd forint) juttatást fordítana arra, hogy radikálisan csökkentse a hozzájuk áramló és náluk tanyázó illegális bevándorlók számát.
Svédország megpendítette azt is, Hollandiához hasonlóan kilépne az Európai Unió semmire sem jó migrációs paktumából, és maga próbálja megoldani a mostanra polgárháborús helyzetre hajazó állapotokat a határain belül.
Hollandia egyébként ugyancsak az asztalra csapott: visszaállítják a határellenőrzést, három évben maximálják a menekültstátuszt, és visszaküldenék a már bent lévő menekülteket Szíria egyes biztonságosnak ítélt területeire. Szigorítják a családegyesítés és lakhatási támogatás feltételeit, az önkormányzatoknak pedig nem lesz kötelező bizonyos arányban menekülteket befogadniuk.
Persze Magyarország és a Fidesz-kormány továbbra is olyan, mint a kiközösített gyerek az osztályban, akivel a menő srácok szándékosan nem játszanak. Annyi a különbség, hogy míg egy gyerek szomorú amiatt, ha nem veszik be a bandába, és csak később jön rá, hogy valószínűleg ők jártak ezzel rosszabbul, addig itt Magyarországon és még néhány józan tagállamban szerencsésnek érzik magukat az emberek, hogy a svéd helyzethez hasonló nem alakult ki náluk is.
És csak hogy ne maradjunk a végére igazi csavar nélkül, ki nem fogják találni, hogy Manfred Weber új BFF-je (azaz: best friend forever), vagyis Magyar Péter, talán ezekben a percekben is mit csinál? Nos, Bécsben biciklizget vasalt ingben, ahol nincs migráció, mert az csak álprobléma – mondja ő. Azt azért elfelejti, hogy az elmúlt hónapokban ebben a térségben sorra nyerték a különféle választásokat azok a jobboldali erők, amelyeknek a zászlajukra tűzött legfőbb üzenet éppen az illegális migráció megfékezése.
De ez biztos csak véletlen, vagy ha nem, akkor a »Tóni fizette«.
Mindenesetre érdekes, mit tesz az emberrel, ha jóban lesz Manfred Weberrel. Eldobja a saját gondolatait (már ha voltak neki), a függetlenségét, valóságtagadásba kezd és messze-messze eltávolodik a saját választói akaratától. Gyanítom, nem tizenkétmillió forintért.
