Van nekem egy barátom, akivel jókat beszélgettünk, olykor politikáról, máskor hajdani csínytevésekről, egyszóval sokat anekdotáztunk, kacagtunk együtt. Egy ideje azonban a barátom folyamatosan a világvégéről beszél. Amióta az oroszok megtámadták az ukránokat (vagy viszont), titkos csatornákon minden jó és nemes elszivárgott az ő világából, legalábbis már semmit sem észlel ezekből, miközben izgatottan várja a szomorú beteljesülést. Merthogy a Covid és a háború – szerinte – pusztán bevezetése a teljes összeomlásnak, közel már a vég, készülődnünk kell. A pincéjében egy évre elegendő lisztet, konzerveket, cukrot hordott össze, szerintem fegyvert is szerzett kézen-közön, igaz, ezt aligha vallaná be.
Nem mondom, hogy az apokalipszis ismeretlen fogalom, s mint minden érző lény, én is félek a gyors elmúlástól, de ugyanakkor tehetetlennek érzem magam. Úgy vagyok vele, mint az egyszeri szántóvető, aki csak vakargatta az üstökét egész álló nap, miközben nem sejtette, hogy Ahmed bég dzsidásai holnap betörnek a vármegyébe. Attól még a dinnyét vigyázni kell, hogy háború közeleg – már elnézést. Mindenesetre
lisztet, konzerveket és cukrot nem cipelek a pincébe, mert amikor majd megint elmarad a végítélet, ahogyan a maja világvégéből sem lett semmi, szét kell osztogatni mindent, lehetőleg még a szavatossági idő lejárta előtt. Annyira meg nem nagy a család, hogy kiürítsem számukra a pincét. Szóval az én katasztrófaképletem elég egyszerű: élem az életem, vigyázom a tüzet, őrzöm a dinnyét, nem gondolok a bajjal.
Mondok mást. Kedves ismerősöktől rendszeresen kapok egy bizonyos folyóiratot (a címe most nem fontos), s bár nem fizetnék elő rá, azért mindig belelapozok. Nem emlékszem egyetlen számára sem, amelyet ne kifogástalan katasztrófahíradónak szerkesztettek volna. Ami a múltban történt: összeomlás, vereség, hősi halál, népirtás, demográfiai krízis, kivándorlás, emberkínzás. Ha a jelenről szól egy cikk, akkor mindig az előzőekre emlékszik valaki, szóval a lap beszámol a mai koszorúzásokról, avatóbeszédeket közöl, fotókat látok koszorúkról, illetőleg táblázatokat különféle veszteségekről. Jövő nincs. Na most nem élcelődni akarok, mert szenvedtünk eleget a Kárpát-medencében, de hogy 2024-ben csakis gyászhangulatra építsük egy folyóirat létezését, abszurdum. Nem csoda, hogy amikor az új számot meglátom a postaládában, óvatosan veszem kézbe, nehogy kipotyogjon belőle néhány holttest.
Képzeletünk és a megörökölt sérelmek gyűrűjében keringünk körbe-körbe, mindenki gyanús, aki nem zokog.
Ha valaki arra figyelmeztet, hogy az élet szép, az ég kék, a fű pediglen zöld, illetőleg tessék kirándulni, enni, inni, vigadozni, mindenki holdkórosnak hiszi majd az illetőt. Irodalmi élményeinket nagyrészt ugyanúgy a központi fájdalomgyár bocsátja ki magából, mint ahogyan magántermészetű gondjainkat-bajainkat is egyre kevésbé tudjuk magunk megoldani.
(Érdekes módon egy-két nemzedékkel ezelőtt még mindenki tudott megoldást mindenre, a férfiak beverték a szöget, megjavították az autót, a nők mostak, vasaltak, gyerekeket neveltek, és mindenki roppant elégedetten élte az életét. Arról, hogy rendkívül fontos egyéni jogaink lennének, valamint voltaképpen minden közösség – beleértve a nemzetet és a családot – rossz, hírből sem hallottak).
Évekkel ezelőtt találkoztam egy zsidó hölggyel, aki káprázatos előadást tartott a konyhájukról. Valamilyen fogalmaim azért nekem is akadtak előzetesen, az askenázik kelet-európai ételeit eleve ismertem, a szefárdok arabos, keleti ízeit pedig ugyanúgy szerettem, mint a török, görög, olasz, spanyol gasztronómiai csodákat. Ahogyan hallgattam azt az előadást (mindegy, hol), arra gondoltam, hogy igen, pont erről van szó. Hogy a holokauszt ezerszer elmondott borzalmai helyett végre a zsidó kultúra legszimpatikusabb hajtásáról, a gasztronómiáról beszél valaki szakavatottan, intelligensen, kedvesen.
Építő és befogadó akkor lesz bármilyen közösség, amikor felmutatja magából mindazt, ami egyedi és érdekes, nem pedig a borzalmas múlttal foglalkozik minden pillanatban. Mire mennénk magyarok, oroszok, lengyelek, németek és mindenki más, akinek a borzalmak borzalma jutott a huszadik században, ha csak a fájdalomra emlékeznénk? Ha már most előre gyűjtögetnénk mindenfélét a pincébe, mert – valakik szerint – közeleg az újabb világháború?
Ha állandóan régi halottainkat, sérelmeinket, veszteségeinket emlegetnénk, és életünk nagy részében észre sem vennénk, hogy a világ csodálatos? Akár egy életünk van, akár újjászületünk, a szépséget észlelni, a jót követni, a nemeset felmutatni kötelességünk. Arról kellene folyóiratot indítani, hogy még élünk, milyen remekül érezzük magunkat, és hogy legyűrjük a fájdalmat, a szenvedést, elűzzük a rosszat. Hiszen a jó éppen úgy terjed időben és térben, ahogyan a rossz is. Elnézve például azt, hogy a hazánkban hogyan beszélnek, gondolkodnak, kommunikálnak az emberek, erről a tárgykörről további eretnek gondolatokat is megoszthatnánk.
A fentiekre az örök pesszimista, akiből nem sok, csak úgy ötmillió élhet ebben az országban, a következőket mondja: persze, a szerző könnyen beszél, hiszen nem ismeri a szenvedő, „alsó” Magyarországot. Hát ismerem. És azt vettem észre, hogy odalent, ahonnan a szó soha nem hallatszik el a hatalmasokhoz, olykor a nyomor ellenére is nagyobb a vidámság, mint odafent.
Legalábbis annyi nyomorult embert, amennyit a „felső tízezerben” megismertem, egyetlen putriban sem láttam. Elszigetelődött, üresfejű, de azért roppant öntudatos emberek, szenvedélybetegek, perverzek, karrieristák, gyáva senkik, bűnözők – igen, ők is ott vannak az elitben. Szabadságunk határait nem annyira a vagyon és a tanultság, hanem sokkal inkább az emberi tartás szabja meg. Ahonnan érkeztem, arról a tájról ezt írta Móricz Zsigmond:
Szentes városának tiszta magyar lakossága a magyar faj típusos képlete. Ami érték a magyar földben s a magyar népben van, az itt mind fölismerhető.” „Sehol sem láttam a magyart ily megfontoltnak és nyugodt életűnek. Mintha egy fokkal civilizáltabb lenne…” „A kubikusok is olyanok, mintha valamennyien mérnökök lennének.
Arról tudósít az író, hogy kinek mennyi pénze, hatalma van vagy történetesen milyen szakon végezte el az egyetemet? Szó sincs róla. Ez a néhány sor – amit a Kárpát-medence oly sok településén élőkről elmondhatnánk – kizárólag a minőségről szól. Arról, hogy nem kell gyászolni örökké, mert annak konkrétan semmi értelme. Tartsunk előadást az ételeinkről, kotnyeleskedjünk a földmunkákban, szerkesszünk normális folyóiratot – mit tudom én, csak tegyünk már végre valami tényleg hasznosat!
Ébredjünk fel, térjünk magunkhoz, éljük a saját életünket! Mutassunk példát az utódainknak, miközben nem hallgatjuk el persze a veszteségeket sem, de inkább a győzelmeket, a munka tisztességét, a szépséget és a bátor kiállást plántáljuk át a jövőbe. Hiszen a hősök nemcsak úgy maguktól születnek, hanem azzá nőnek.
Akkor leszünk a legőszintébbek önmagunkhoz és egymáshoz, ha tevékeny és vidám életet hirdetünk, a koporsót pedig végleg leeresztjük a föld mélyébe. Ez valami olyasmi, amit a nemzeti oldalnak is haladéktalanul meg kellene értenie.
