Van nekem egy barátom, akivel jókat beszélgettünk, olykor politikáról, máskor hajdani csínytevésekről, egyszóval sokat anekdotáztunk, kacagtunk együtt. Egy ideje azonban a barátom folyamatosan a világvégéről beszél. Amióta az oroszok megtámadták az ukránokat (vagy viszont), titkos csatornákon minden jó és nemes elszivárgott az ő világából, legalábbis már semmit sem észlel ezekből, miközben izgatottan várja a szomorú beteljesülést. Merthogy a Covid és a háború – szerinte – pusztán bevezetése a teljes összeomlásnak, közel már a vég, készülődnünk kell. A pincéjében egy évre elegendő lisztet, konzerveket, cukrot hordott össze, szerintem fegyvert is szerzett kézen-közön, igaz, ezt aligha vallaná be.
Nem mondom, hogy az apokalipszis ismeretlen fogalom, s mint minden érző lény, én is félek a gyors elmúlástól, de ugyanakkor tehetetlennek érzem magam. Úgy vagyok vele, mint az egyszeri szántóvető, aki csak vakargatta az üstökét egész álló nap, miközben nem sejtette, hogy Ahmed bég dzsidásai holnap betörnek a vármegyébe. Attól még a dinnyét vigyázni kell, hogy háború közeleg – már elnézést. Mindenesetre
lisztet, konzerveket és cukrot nem cipelek a pincébe, mert amikor majd megint elmarad a végítélet, ahogyan a maja világvégéből sem lett semmi, szét kell osztogatni mindent, lehetőleg még a szavatossági idő lejárta előtt. Annyira meg nem nagy a család, hogy kiürítsem számukra a pincét. Szóval az én katasztrófaképletem elég egyszerű: élem az életem, vigyázom a tüzet, őrzöm a dinnyét, nem gondolok a bajjal.
Mondok mást. Kedves ismerősöktől rendszeresen kapok egy bizonyos folyóiratot (a címe most nem fontos), s bár nem fizetnék elő rá, azért mindig belelapozok. Nem emlékszem egyetlen számára sem, amelyet ne kifogástalan katasztrófahíradónak szerkesztettek volna. Ami a múltban történt: összeomlás, vereség, hősi halál, népirtás, demográfiai krízis, kivándorlás, emberkínzás. Ha a jelenről szól egy cikk, akkor mindig az előzőekre emlékszik valaki, szóval a lap beszámol a mai koszorúzásokról, avatóbeszédeket közöl, fotókat látok koszorúkról, illetőleg táblázatokat különféle veszteségekről. Jövő nincs. Na most nem élcelődni akarok, mert szenvedtünk eleget a Kárpát-medencében, de hogy 2024-ben csakis gyászhangulatra építsük egy folyóirat létezését, abszurdum. Nem csoda, hogy amikor az új számot meglátom a postaládában, óvatosan veszem kézbe, nehogy kipotyogjon belőle néhány holttest.