Az Egyesült Államok és vazallusai ugyancsak az 1975-ös helsinki záróokmányra hivatkoznak, amelyben szerepel a szabad szövetségválasztás elve is. Ami egyfelől igaz. Másfelől nem, tudniillik csak az oszthatatlan biztonság elvével együtt alkalmazható. Különben odalesz a status quo. Az sem mellékes, sőt kulcsfontosságú: amerikai és NATO-vezetők 1990-ben, a német újraegyesítéskor bizonyíthatóan és többször megígérték az akkor még létező Szovjetuniónak, hogy katonai szervezetük (az NDK beszippantásán túlmenően) nem terjeszkedik tovább kelet felé. Aztán mégis terjeszkedett.

Fontosabb volt az erőfitogtatás, a még nagyobb hatalom, a még több lenyúlható ásványkincs, mint a becsület, az írott és adott szó ereje. Hitvány dolog, bár kétségtelenül emberi. És hát a Szovjetunió 1991-es szétesése után az Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként az egész világot érezte maga alatt. Ő lett a Föld ura. Egyetlen intésére országok dőltek romba, milliók vesztek oda: Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria és a többi. Óhajukra politikai vezetőket robbantottak hamuvá, lincseltek meg. Azt képzelte, bármit megtehet. Magassági mámorában még följebb rebbent, s ahogyan az Ikarosz óta oly sokakkal megesett: a napsugarak megolvasztották a szárnyait. Most zuhan, de zuhantában még gyorsan maga alá rántotta Ukrajnát, és ha nem vigyázunk, mindannyiunkat.

 S ha neked (méltányolhatóan) nem tetszett, hogy ellenfeled rakétákat akar telepíteni Kubába, karnyújtásnyira a partjaidtól, akkor te sem telepítesz rakétákat Moszkva alá. (És előzőleg nem puccsolod meg a törvényesen megválasztott, oroszbarát ukrán kormányt.) Ha túl sokáig játszod a Janit, túl gyakran rúgod rá az asztalt a másikra, előbb-utóbb bajba kerülsz. Magad ellen fordítod a világot. Az oly sokszor hivatkozott „aggódó nemzetközi közvélemény” ma már csupán a világ legfeljebb egynegyed részét jelenti. Ráadásul az az egynegyed rész sem feltétlen lelkesedésből áll melletted (alattad), hanem mert kést szorítasz a torkához.

Így a világháború küszöbén, a rakétabecsapódások fénykörében azt is érdemes tisztázni, kinek van joga az önvédelemhez. Az egyetlen méltányos válasz: mindenkinek. Minden államnak joga van megvédenie magát, joga van biztonságban élnie. Ez rendjén is lenne. Csakhogy a valóságban azt látjuk, hogy a Föld ura némely államoktól megtagadja az önvédelem jogát. Némely állam nem védekezhet. Sőt zokszó nélkül vegye tudomásul, ha területén ellenséges nyugati titkosszolgálatok egy úgynevezett Iszlám Államot szerveznek azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megbuktassák, sakkban tartsák a regnáló hatalmat. 

 (További érdekes megfigyelés: minden ellenszegülő politikai vezető „diktátor”, „zsarnok”, illetőleg „terrorista”, meggyilkolásuk pedig pusztán „likvidálás”, tudniillik ezek nem is emberek, csupán eltaposandó férgek, esetleg kórokozó vegyületek, amiket „semlegesíteni” kell. A haladó nyugati közbeszéd nyolcvan év után sikeresen visszatalált Goebbelshez.)

Lám, egyes államoknak joguk van az oszthatatlan biztonsághoz meg az önvédelemhez – másoknak meg nem. Utóbbiak így jártak. Sőt némely államnak ahhoz sincs joga, hogy állam legyen, noha azt ENSZ-határozat írja elő. Más nemzetközi papirosok pedig országok szuverenitásának, területi integritásának tiszteletben tartására, megszállt országrészek elhagyására szólítanak föl – bármiféle eredmény nélkül.

Persze meg lehet ezt magyarázni. Mindent meg lehet. Egy szintig. A valóságban az van, hogy ha a Föld ura látványosan és sokszor fittyet hány írott és szóbeli megállapodásokra, a nemzetközi jogra, a becsületre, akkor – megerősödvén – a többi játékos is e „szabályok” szerint kezd el játszani. Aminek lényege az „Erősebb kutya…” kezdetű népi bölcsességben körvonalazható. És minthogy a Föld ura gyengül, ostoba erőfitogtatása pedig egymás karjaiba lökte a világ maradék háromnegyed részét, így nagy tétben szerintem ne fogadjunk világuralma fennmaradására.