Majd Orbán Viktor – a nyilvánosság előtt elsőként – bátran felvetette a szovjet megszállók kitessékelését az országból: „Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát.”

Elsőként Hankiss Ágnes letaglózó kutatásából tudhattuk meg, hogy Nagy Imre újratemetése körül ezernyi ügynök tüsténkedett, akik minden erejükkel igyekeztek megőrizni az esemény „kegyeleti” jellegét, többek között betiltották a Krassó György-féle Magyar Október Párt esti tüntetését, s megfigyeltek és megfélemlítettek százakat. A magát ordító képmutatással rendszerváltónak nevező kádári lakájmédiát, köztük Havas Henrikéket, Mester Ákosékat, Avar Jánosékat pedig arra utasította a Belügyminisztériumnak az „ellenséges ellenzék” kiiktatásáért felelős III-as csoportfőnöksége, hogy kezdjék el hangsúlyozni: mennyit árt Magyarországnak a radikálisnak, szélsőségesnek bélyegzett mozgalom, és milyen borzalmas következményei lesznek Orbán Viktor harcias beszédének. Bár ezek a mindent aláásó, idegenlelkű alakok rengeteg kárt és hátrányt okoztak és okoznak az országnak, de azért csak nem nekik lett igazuk. 

Két évvel később az utolsó szovjet katona valóban elhagyta Magyarországot, visszaszereztük szuverenitásunkat. Miként a nemzet rendszerváltó teljesítményéről Orbán Viktor néhány éve, a magyar szabadság napján megjegyezte: „Nem megdőlt, hanem megdöntöttük a diktatúrát.” 

Mindez csak azért jutott eszembe, mert három és fél évtized elteltével ismét pojácák, ripacsok, képmutatók és fizetett ügynökök páváskodnak nemzeti hőseink 1956-os heroikus műve körül.

Így jutottunk el oda, hogy a gyarmatosítók legújabb házi kedvence, Magyar Péter az „igazi szuverenitásról” delirál az ünnepi hőbörgésre hívó videójában. A forradalom kitörésének színhelyére, a Bem József térre invitálja tarka seregét, hogy onnan a budai Corvin közhöz, azaz a Széna térre vonulva tapossák meg lábukkal a végtelenül tiszta Szabó János bácsi, a barikádok parancsnokának emlékét.

Pedig Magyar Péter nem Szabó János és Pongrátz Gergely szellemi örököse, hanem azoké a vörös nyaloncoké, akik alig várták, hogy 1957. május elsején végre Kádár János lába előtt hízelegjenek. Ugyanők 1989-ben, amikor még ki sem hűlt Kádár teteme, egyből átfordultak Moszkvától Washington felé, akik miközben reformot és modellváltást hirdettek, bőszen hozzákezdtek nemzeti kincseink, vállalataink elzabrálásának és átjátszásának a gyarmatosításban érdekelt nyugati vevők felé. 

Ebbe a sorba illik Magyar Péter. Ma egy olyan ember hőbörög függetlenségről, szuverenitásról és hazáról, egy olyan figura nyúlja le a Magyar Rádió legendás Egmont-nyitányát (melybe belehallatszik a Bródy Sándor utcai ávós sortűz zaja), aki parallel épp a leggyávább talpnyalóként és árulóként dorombol Brüsszelben. Ne feledjük el helyettese, Tarr Zoltán Tisza-alelnök egy friss interjúban elmondott gyalázatos szavait: „Valóban a néppárti álláspontra támaszkodunk, ami egyfajta kötelezettség is, és ez megint abból fakad, hogy ha valaminek a tagjai vagyunk, akkor ne kérdőjelezzük meg folyamatosan azt, hogy a tagságunkból fakadó és vállalt kötelezettségeket, álláspontokat hogyan és milyen módon képviseljük.”

Ők tehát nem kérdőjeleznek meg semmit, csak nyomják a gombot. Most éppen a nyugati zöldkommunisták érdekében azt a gombot, amely több tízezer magyar gazdát fosztana meg a területalapú támogatásoktól. 

Magyar Péternél némiképp hitelesebb megítélője a forradalom és szabadságharc értékeinek és törekvéseinek a Politikai Foglyok Országos Szövetsége, az 1956-os Magyarok Világszövetsége vagy éppen az 1956-os Pesti Srác Alapítvány. Ők petíciójukban így írnak a talpnyaló kisajátítási kísérletéről: „A magyar nemzeti színeket kommunista jelképpel beszennyező Rákosi-címert a magyar társadalom akkor azonnal, teljes egyhangúsággal és összefogással vágta ki mint a nemzet önérzete elleni gyalázatot. A legerélyesebben tiltakozunk különleges nemzeti jelképünk pártpolitikai célokra való felhasználása ellen. Nem kérünk a legújabb nemzetellenes erőszakból!”

A még velünk élő szabadságharcosoknak tehát ez a véleménye Magyar Péterről. Őket hallva teljesen érdektelen, hogy a Magyart instruáló tanácsadók, köztük éppen korunk Mark Palmere, azaz Pressman nagykövet mit gondol erről. 

1956-ban nem volt más út. Az ÁVH és a szovjet hatalom országszerte végrehajtott véres sortüzei, tömegmészárlásai után szó sem lehetett kiegyezésről, pláne nem diplomáciai megoldásról. Ilyenre amúgy sem volt akarat. A pesti srácok, a szabadságharcosok a fővárosban és sok más helyen a fegyveres ellenállást választották, életük árán is megmutatva hogy a magyar szabadság elvételéért nagy árat kell fizetni. 

Előttük tisztelgünk ma és november 4-ig folyamatosan. És nem engedünk ’56-ból!