Mindeközben a hazában az történt, hogy bár konkrét okot keveset tudnánk kapásból felsorolni, szurkolói zónák alakultak, majd az örök gyerekek egy része személyét sújtó abúzusként élte meg a végeredményt és telepakolta könnyező Szabadság-szobrokkal a közösségük oldalait, a másik meg fellélegzett. Sokunk fellélegzésének egyébként csupán annyi volt a kiváltó oka, hogy ezek a pökhendi, nagyarcú, intoleráns, baromira haladó, ellentmondást nem tűrő neobolsevikok kaptak egy akkora sallert, amekkorát Galamb osztott ki az elbizakodott vitorlamesternek Az előretolt helyőrségben. 

Aztán alig aludtunk egy keveset, elkezdődött Magyarország valaha volt legnagyobb és legjobban szervezett diplomáciai eseménye. Nos, ezen már tényleg felhőtlenül szórakoztam. Néztem az elszigetelőszalaggal szorosan körbetekert magyar miniszterelnököt, amint fogadja az európai vezetőket. Tényleg tisztára olyan volt, mint valami keleti mesében, amikor a fényességes padisah színe elé járulnak a páciensek, és hoznak tömjént és mirhát dögivel.

Elégtétel? Lehet, hogy az is. Hosszú évek felemelt fejjel viselt csuklóztatása, a békemisszió köpködése, jogosan járó pénzek ki nem fizetése, a strasbourgi nemzetközi számonkérőszék és megszámlálhatatlan atrocitás után valami talán változni fog. Hiszen Trump haverjával nem árt legalábbis jóban lenni, pláne, ha az illetőt Oroszországban és Kínában is tisztelik, és ahogy ez kinéz, ha így megy tovább, mindjárt megkapja a Nobel-békedíjat és az Év embere lesz a Time magazin címlapján, de addig is a napnál világosabb, a Holdról és a Marsról egy­aránt látszik, hogy a csávó előre gondolkodik, a hülyék helyett is.

Akik azért annyira nem hülyék, hogy ne látnák, hogy Euró­pa Amerikához hasonlóan a lázadás küszöbén áll, mert lassan, de biztosan mindenki ráeszmél, hogy a kést jobb a konyhában használni, mint a nyílt utcán, és hogy az édesanyja nő.