Megvettem a fát. Szép fa, jó fa, normandiai, sudár és pufi egyszerre, így szeretem.
Aztán bevásároltam. Az üzlet parkolójában koccantam egy másik autóval. Én jobbra néztem, míg kitolattam, nem vettem észre, hogy ő is éppen kitolat. Koccantunk. Kiszálltunk. Mondom, bocsánat, én voltam figyelmetlen. Mondja, semmi baj. Nézzük az autóinkat, nincs semmi sérülés egyiken sem. – Áldott karácsonyt! – mondja az úr. – Áldott karácsonyt! – mondom én, és egy pillanatra minden felragyog.
Aztán teszek-veszek, pakolok, készítem a konyhát a nagy főzésre, rendezgetem az ajándékokat, s a legkedvesebb magyar versidézeteimet mormolgatom. Kérte az asszony, küldjem el neki. Készül valamire. Mosolygok. És rendezgetem az idézeteket. Száz is lenne, de Andi hatot kért, hát végül ez a hat marad:
Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen / És a kicifrált köd-jövendő / Táncol egy boros asztalon / S ős Kaján birkózik velem.
Ady ős Kajánja, hát persze. Ha egy marslakónak el kellene magyaráznom, mi az, hogy magyar, ezzel a verssel kísérelném meg. A „legnyugatosabb” költőnk hatalmas versével, amelyet igazából nem fog megfejteni soha, senki sem.
Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált. / Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.
József Attila és az Eszmélet, hát persze, hát mi más, ő is tudott mindent, a nagyon nem proletár proletár.
Közönyös a világ… az ember / Önző, falékony húsdarab, / Mikép a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s – harap. / S ha elsöpört egy ivadékot / Ama vén kertész, a halál, / Más kél megint, ha nem rosszabb, de / Nem is jobb a tavalyinál.
Arany örök, s lám, az ember már 1851-ben is „önző, falékony húsdarab” volt.
Arany örök, ő a következő is:
Harmadnap olyankor, egy fölleges estén, / Domb emelkedett már Toldi Miklós testén, / Amelyet az őskert, bánatja jelével, / Behinte lehulló, sárga falevéllel. / Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány: / Bence volt az emlék, lába felől állván: / Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, / S elborítá a sírt új havával az ég.
Toldi estéje. Egyszerűen gyönyörű…
A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben. / Én tört kövön és porladó kereszten / Aletta van der Maet nevét kerestem. / Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, / s tudtam, elmúlt nevét már nem találom. / De a vasárnap délutáni csendben / nagyon dalolt a név zenéje bennem.
Áprily a Házsongárdi temetőben. Lehetne e nélkül is, de minek?
És lássuk az utolsót:
Egyszer volt szép az anyám tánca, / mikor kendőjét gyepre hányta, / a Korhány vizénél, Pusztapándon, / s bokázó lába pásztortűznél, / öles apám örömére / szállt, mint illat a virágon. / De gyönyörű lábán víg figurát / eredő táncába ő se vitt, / csak mutatta ringó mozdúlattal / halálba járó őseit. / Mert ugyanaz sírt fel a flótán, / hogy meghaltak azok ima nélkül, / nagy szakállal, akasztófán.
Sinka anyja balladát táncol. Ebben az egy versszakban benne van az örök magyar sors és Thomas Mann igazsága, mely szerint „mélységes mély a múltnak kútja”. Az.
Megvagyok hát az idézeteimmel, Illyés Haza a magasbanja kimaradt, de nem tudom eldönteni, melyik helyére tegyem be. Marad így. És leülök elolvasni a híreket.
Saját lapomban ezt találom:
Brutális felvételek kerültek elő az orosz–ukrán háborúról + videó
Az egyre eszkalálódó háborúban mindkét fél tesz közzé olyan videókat, amelyeken az ellenség meggyilkolása látható. Az ünnepek közeledtével sincs ez másképp.
Igen. Karácsony közeledtén sincs ez másképpen. S aztán, bent a cikkben ott vannak azok a felvételek, s a felvételek előtt a magyarázatok – ideidézem őket, lássuk, milyen világban élünk, így sorjáznak a mondatok:
„Az alábbi felvételen orosz katonák kivégeznek egy balti önkéntest, aki az ukrán seregben harcolt.”
„[…] egy ukrán katona lövi le közvetlen közelről a földön fekvő orosz harcost.”
„Egy orosz katonát likvidált az ukrán harcos a 47. gépesített dandárból, egy drónnal. A videón egy másik holttest is látható mellette.”
„Egy drón támadása után egy orosz katona végez a sebesült bajtársával, majd elmenekül.”
„A 47. dandár által közzétett archív felvételen két orosz katona közeledett egy sánchoz anélkül, hogy észrevették volna az ukrán csapatok jelenlétét. Kis kaliberű fegyverekkel ölték meg őket.”
És mindegyik magyarázó mondat után ott a felvétel.
Nézem ezeket a képsorokat. És iszonyodom. Leginkább attól, hogy mennyire magától értetődő kezd lenni ez az egész. Pedig – ó, drága Istenem! – ez nem a The Expendables, hanem ők itt a tényleg feláldozhatók. Fiatal és középkorú orosz, ukrán, magyar, balti, koreai s ki tudja még milyen nemzetiségű férfiak halnak meg, ily’ természetességgel, rettegésük, kínjuk, halálfélelmük minden szemérmetességével.
Uramistenem…
Hogy is írta Gyóni Géza? Így írta, így, az első világháború poklában, Przemyślben, novemberi fagyban, így írta, s ezeknek a maiaknak írta:
Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / A pártoskodókat, a vitézkedőket. / Csak egy éjszakára: / Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk, / Mikor a halálgép muzsikál felettünk; / Mikor láthatatlan magja kél a ködnek, / S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek, / Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / Gerendatöréskor szálka-keresőket. / Csak egy éjszakára: / Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, / Robbanó golyónak mikor fénye támad / S véres vize kicsap a vén Visztulának. / Csak egy éjszakára küldjétek el őket. / Az uzsoragarast fogukhoz verőket. / Csak egy éjszakára: / Mikor gránát-vulkán izzó közepén / Ugy forog a férfi, mint a falevél; / S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, – / Szép piros vitézből csak fekete csontváz. / Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / A hitetleneket s az üzérkedőket. / Csak egy éjszakára: / Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben / S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem… / Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. / Csak egy éjszakára: / Vakitó csillagnak mikor támad fénye, / Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, / Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, / Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet. / Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára. / Csak egy éjszakára: / Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; / Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még! / Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak / Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! / Hogy esküdne mind-mind, / S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, / Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent: / Magyar vérem ellen soha-soha többet! / – Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Küldeném, csak egy éjszakára, az összeset…
S akkor felötlik az egyik legkedvesebb filmem is, a Tűzszünet karácsonyra. Gyönyörű film. Valóságos eseményeken alapuló fikció – fikció az emberségről, az örök emberről és az örök szeretetről, fikció, mint mindez ma, egy csodálatos történet, amikor az első világháború poklának első karácsonyán, 1914-ben, franciák, skótok és németek egymás dalait hallgatják a lövészárkokban szenteste, majd kimásznak azokból a lövészárkokból, kezet fognak egymással s együtt ünneplik meg Jézus születésnapját.
Lehetne így is. De hát tudjuk, ez csak fikció. Tudjuk, mi van helyette. Ez van helyette:
„Teljesen világos, hogy a valódi béke és a garantált biztonság eléréséhez amerikai elszántság, európai egység és minden partner elkötelezettsége szükséges az ENSZ Alapokmányának, céljainak és elveinek betartása mellett”.
„Ki másnak van még ilyen tapasztalata Európában? Senkinek. Orbánnak van ilyen hadserege? Nincs. Hogyan gyakorolna nyomást Putyinra? Egy viccel, egy mosollyal? Azt megtarthatja.”
„Orbán miniszterelnök úr! Aki békét akar elérni Ukrajnában, az tudja, hogy a »valahogy, valahol…« nem működik. Nem hagyom, hogy ő vagy a hozzá hasonlók intézzék ezt.”
Ez van helyette. Zelenszkij van helyette, Rutte van helyette, Leyen van helyette.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára. / Csak egy éjszakára: / Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; / Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Ezeket kellene odaküldeni. S aztán kimászni a lövészárkokból.
Áldott, békés karácsonyt mindenkinek.
Csak egy éjszakára…
