Nem lankad, sőt fokozódik a baloldali ámokfutás Budapesten. A jobb sorsra érdemes székesfőváros alkalmi zagyvalékkoalíciója Karácsonytól a mindenféle kommunistákon és a Tisza-kalandorokon át a szélkakas Vitézyig nemrég brutálisan, mintegy
harminc százalékkal megemelte a parkolási díjakat Budapesten. Ráadásul megnehezítette azok befizetését, úgy döntvén, hogy leszerelik a parkolóórákat, arra kényszerítve az embereket, hogy a Budapesti Közlekedési Központ mobiltelefon-applikációjával fizessék meg a sarcot, amit a belvárosban hétvégén is kötelező lesz leróni,
sőt, az 1,8 tonnánál nehezebb autók gazdáiból duplaannyi pénzt akarnak kitaposni, miközben megszüntetik az elektromos autók ingyenes parkolását.
Budapesten kétségtelenül sok az autó, aminek alapvetően három oka van: az agglomerációban az elmúlt tizenöt-húsz évben épült lakóparkokhoz nem társult ellátási és az autózást kiváltani képes közlekedési infrastruktúra, a fővárosban alig-alig épültek értelmezhető nagy parkolók, a budapesti tömegközlekedés színvonala pedig az elmúlt öt évben látványosan romlik, ideértve a menetrendi pontosságot, a higiéniát és a biztonságot is.
A két héttel ezelőtti havazás reggelén például a főváros egyik legfontosabb buszjárata, az Újpalotától Kelenföldig közlekedő 8E a teljes budai szakaszán nem járt – ez Tarlós István főpolgármestersége idején elképzelhetetlen lett volna, ahogy az is, hogy a kettes metró a Batthyány tér és a Kossuth Lajos tér között, a Duna alatt megáll az alagútban.
De hát akkor volt hozzáértő, irányítani képes gazdája a városnak. Most meg működésképtelen, főpolgármester-helyettesek híján törvényen kívül vergődő „városvezetés” nyomorítja Budapestet. Olyan apróságokkal nem is érdemes foglalkozni, hogy 2019-ben azzal kezdték ámokfutásukat, hogy szemeteskukák sokaságát szereltették le, aminek következtében a székesfőváros úszik a szemétben, és azon sem érdemes fennakadni, hogy épp az említett 8E busz vonalán a Hegyalja úton akad olyan megálló, aminek az üvegét májusban törték ki ismeretlen bunkók, és azóta sem üvegezte be senki. Kíváncsian várjuk, hogy 2029-ig megtörténik-e.
Mindenesetre az autósok megsarcolásától, eszelős üldözésétől nem lesz nagyságrendekkel kevesebb autó a fővárosban, csak még több pénzt lehet kifizetni a baloldali klientúrának, tovább éltetve a 2019-ben újra bevezetett modellt a megszámlálhatatlan mennyiségű tanácsadóval és egyéb lézengő ritterrel. Ugyanakkor
a Magyar Autóklub illetékeseinek érdemes volna elgondolkodniuk azon, hogy egy vállalkozó kedvű jogász megkapargassa, hogy tulajdonképpen milyen jogcímen fizettetnek pénzt az autósokkal a parkolásért.
A várakozás ugyanis a 31/1996-os alkotmánybírósági határozat értelmében a közterület közlekedési célú használata. Annak árát pedig a gépjárműadóban megfizetik az autósok, akik a parkolási díjért semmilyen szolgáltatást nem kapnak: nem őrzik, nem mossák le a járművüket. Az e határozatra hivatkozó 109/2009-es alkotmánybírósági döntés pedig világosan kimondja, hogy
a parkolóhely-fenntartásra mint szolgáltatásra, illetve a parkolás megszervezésére kötelezett helyi önkormányzat először is nem szervezheti ki magáncégnek a parkolást, másodszor az a dolga, hogy a vele szemben kiszolgáltatott helyzetben lévő fogyasztókat, jelen esetben az autósokat megvédje a minél magasabb parkolási díjban érdekelt önmagától. Egyszerűbben fogalmazva: alkotmánybírósági határozat mondja ki a nyerészkedés tilalmát.
Ami pedig az emberek tömegközlekedésre terelését illeti, ez értelmes elgondolás lenne, ha az autósoknak lehetőségük volna kulturált körülmények között, biztonságos helyen parkírozni járművüket, és tiszta, biztonságos, gyors, pontos tömegközlekedési eszközökkel eljuthatnának az úti céljukhoz. De amíg némi havazástól a teljes budai szakaszán megbénul egy fontos fővonali járat, az alagútban lerohad a metró, esetlegessé válnak a menetrendek, sorra elfüstölnek a buszok, addig gyorsaságról és pontosságról nem lehet beszélni.
Emellett tisztaságról és közbiztonságról sem.
A járműveket rendre melegedőnek használják orrfacsaró bűzt árasztó, maguk alá ürítő szerencsétlenek, és rendészeti erő híján rendszeressé vált az agresszívan ordítozó drogosok jelenléte. E sorok szerzőjének nemrégi személyes tapasztalata, hogy egy ilyen társaság több tagja összehányta a buszt, emiatt a busz kiállt a forgalomból, az utasok mehettek, amerre láttak.
Néhány napra rá kora este a kettes metró belső oldalborítását ütötte-verte-rugdosta egy artikulátlanul ordítozó drogos. Így zajlik az élet Budapesten manapság, bizonyára mindenki tud hasonló példákkal szolgálni. Rendetlenség, mocsok, bűz, emberi ürülék és hányás kíséri Karácsonyék kirívó hozzá nem értését. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy emiatt sokan inkább autóznak az irracionális üldöztetés ellenére is.
A helyzet pedig csak súlyosbodni fog, hiszen a Karácsony és egyik eddigi helyettese, Kerpel-Fronius Gábor által jegyzett Fővárosi Drogstratégia 2024–2029 című dokumentum nemhogy nem szorgalmazza a drogozás radikális visszaszorítását, hanem támogatja azt.
A cinikus szöveg mindjárt az elején leszögezi, hogy a drog kifejezést egyaránt használja a kábítószerekre és az alkoholra, netán a nikotinra. Mármost utóbbi kettő mértéktelen fogyasztásának ártalmai nyilvánvalóak, ámde van két döntő különbség. Az egyik, hogy a mi kultúránkban a normális keretek között történő alkoholfogyasztásnak hagyománya van, a magyar borkultúra egyenesen nemzetmegtartó erő. A másik, hogy alkoholt lehet kulturáltan, tudatmódosulás, kontrollvesztés nélkül fogyasztani, kábítószert viszont nem. Egy kánikulában lehajtott hideg kisfröccsöt normális ember nem említ egy lapon a heroinnal, a dizájnerdrogoknak nevezett filléres mérgekkel, amelyek hatására az emberi lények kivetkőznek emberi mivoltukból. Ezért is bicskanyitogató a drogstratégia (igen, ez az, nem pedig drogellenes stratégia) azon cinikus passzusa, amely szerint
„a drogmentes világ vagy egy drogmentes város kialakítása irreális, utópisztikus elképzelés, mely az elmúlt évtizedek során haszontalannak bizonyult”.
De még tovább mennek, amikor nyíltan a bűnsegédlet mellett foglalnak állást. A büntető törvénykönyv szerint ezt az követi el, aki bűncselekmény elkövetéséhez másnak szándékosan segítséget nyújt. Márpedig az úgynevezett ártalomcsökkentő programokról beszélve az általuk követendőnek tekintett külföldi példák között nem csak a Józsefvárosban egyszer már kipróbált és rémisztő eredménnyel járó tűcsereprogramot dicsőítik, hanem hideg vizet szolgálnának fel a „szórakozó” (drogos) fiataloknak, sőt pihenőhelyet biztosítanának az utcai drogosoknak, ha netán nagyon kimerülnének az ordítozásban, metrórugdosásban, hányásban-ürítésben. Sőt,
az egyes külföldi országokban működtetett felügyelt szerhasználóhelyiségeket is meghonosítanák. Vagyis a fővárosi polgárok adóforintjaiból drogosokat tutujgató szárazdajkákat alkalmaznának, segítve őket a bűncselekmény elkövetésében. Ez bizony feketén-fehéren bűnsegédlet,
ebből következik, hogy ha ezek megpróbálják ezt megvalósítani, akkor a törvény védelmére hivatott rendőrségnek mérlegelés nélkül cselekedni kell.
