Milyen példát mutat az iszlám?

Akár úgy is föltehettem volna a címbéli kérdést, hogy mit tanulhatunk tőle. Mire aztán adódna a kissé túlzó-leegyszerűsítő és kattintásvadász, ugyanakkor részben indokolt válasz: körülbelül mindent.

De igazából nem tanulnunk kellene az iszlámtól, hanem csak követni a példát. Ami viszont elég fura, hiszen az iszlám időben később jött. És sok helyütt épp a kereszténység rovására tudott hódítani, tehát nehéz ilyen értelemben példakövetésről beszélni. Hódítsunk vissza? Ez már próbálták, és lássuk be, sajnos a keresztes háborúkból nem lett sikersztori. Ebben a küzdelemben a kereszténység alulmaradt.

De van egy másik, alapvetőbb küzdelem. Ami nem a különböző vallások között zajlik. Hanem a hitetlenséggel szemben.

Merjük kimondani: a sátánnal szemben. Amikor az ember azt gondolja, hogy nincs egy nálánál összehasonlíthatatlanul nagyobb, mindenható és mindenütt jelen lévő szellemi hatalom, akkor elindul a lejtőn.

Aztán amikor már azt gondolja, hogy ő maga az a hatalom, amely képes teremteni, amely fölülírhatja a természet törvényeit, akkor már épp azt teszi, amit a sátán is mindig szeretett volna, de sosem sikerült neki. És nem is sikerülhet. De az embert képes elpusztítani. Ahogy dr. Frankenstein is belepusztult abba, hogy teremteni akart.

Nem is kell azonban ilyen extremitásokig elmennünk. Az ember egyszerűen elveszíti a békességét, stabilitásérzését, célját és helyét a világban, hogyha eltávolodik a felsőbb szellemi hatalomtól, Istentől. A szekularizált nyugati világban egyre több az egyre boldogtalanabb, egyre elidegenültebb, helyét egyre kevésbé találó ember. Mindenki folyton „önmegvalósítani” akar, anélkül, hogy ráhangolódna Isten jótékony iránymutatására. És aztán sorra érik a kudarcok, csalódások. Mert olyan dolgok fölött akar befolyást az életében, amik fölött ez egyszerűen lehetetlen. Frusztrált, traumatizált vagy depressziós lesz. Kompenzál, pótcselekszik vagy elfojt.

Jobb esetben segítséget keres. Pszichológust, terapeutát. Ami egyáltalán nem baj. Még az sem, ha meditációval, jógával stb. igyekszik tompítani a fejében és a lelkében kavargó viharokat. De igazi megoldást csak az hoz, ha Istenhez fordul, és átadja magát neki. Ez természetesen nem önfeladást jelent. Sőt sokkal inkább önmagunk megtalálását. Rálépést arra az útra, amit a Teremtő szánt nekünk. Ami a belső békét is elhozza. Korábbi lelkipásztorunk mondta egyszer, szerintem nagyon találóan, hogy nagyszerű, erkölcsös, jó életet lehet élni muszlimként, hinduként, buddhistaként stb. De ha ég a ház, akkor Jézus az egyetlen, aki megment és utat mutat.

Az iszlám saját magáról gondolja ugyanezt; hogy ő, vagyis Allah az egyetlen lehetséges út. Most nem is kívánok hitbéli kérdésekről vitát nyitni. Viszont itt érkezünk meg a lényeghez: az iszlám ennek a gondolatnak érvényt is szerez. Innentől pedig nehéz elválasztani a vallási és a politikai iszlámot. Főleg mert a legtöbb muszlim többségű országban a saría, azaz iszlám törvény van érvényben. Azaz a Mohamed által a Koránban lefektetett előírások megkérdőjelezhetetlenek. A bíróságok nem vizsgálnak körülményeket, hanem hittudósok állapítják meg, hogy egy adott cselekedet megengedett-e a Korán szerint; ha pedig nem, akkor milyen büntetés jár érte. Ami sok esetben a halál.

Az iszlám törvények értelmében az állam és az egyház nincs szétválasztva. A legfőbb vallási vezető egyben az állami főhatalom legfelsőbb képviselője is. Ez leginkább az iráni síita teokráciára jellemző, ahol bár vannak politikai tisztségviselők, sőt elnök is, de a tényleges hatalom az ajatollah kezében van. A szunnita monarchiák kicsit máshogy működnek: ott maga az uralkodó (emír, szultán, sejk stb.) rendelkezik isteni felhatalmazással, és egyben a klérus jóváhagyásával is. És mindkét verzióban igaz, hogy a lakosság továbbra is alattvaló. Bizonyos kérdésekben dönthet a sorsáról, Iránban még elnököt is választhat (természetesen csak a klérus által jóváhagyott jelöltek közül), nincs totalitárius diktatúra, de a társadalmi élet döntő részét és a magánélet számos elemét is a vallásos állam irányítja. Ez pedig egyszerre képes az embereket pacifikálni, elfogadóbbá tenni. Nemcsak az állam, annak vezetői, de saját sorsuk iránt is. Mert bármi történik is, az Allah akarata. Nincs frusztráció, nincs hiányérzet.

Szó nincs róla, hogy valamiféle iszlám apologétaként a saría mellett foglalnék állást. Nagyon nem. De kétségtelen, hogy az Allah hatalmát, felsőbbrendűségét „sejtszinten” elfogadó emberek sokkal kevesebb lelki betegségben szenvednek. Ettől még lehetnek persze traumatizáltak. A nők különösen. És persze sok mindent meg lehet magyarázni: például hogy a muszlim nők jól érzik magukat ebben az alárendelt helyzetben. Ez nettó bullshit. Nem ismernek más helyzetet, és nem is mernének még csak gondolni sem rá, nemhogy ténylegesen ellentmondani a férjüknek. De a többnejűségre is van magyarázat: a háborúkban elestek a férfiak, ezért kevés maradt belőlük, a nőknek pedig szükségük volt rájuk, hogy eltartsák őket, így egy férfinak több nőt is el kellett tartania.

Szóval nem feladatunk ebben a cikkben az iszlám mélyebb elemzése.

Az viszont egyértelmű, hogy társadalmi szinten sokkal nagyobb stabilitást jelent, ha a tömegek elfogadják egy felsőbb hatalom létezését. És az egyén szintjén is lelki békét jelent, ha elfogadja azt, amin nem tud változtatni, és van ereje változtatni azon, amit tud. És hogy a kettő között különbséget tudjon tenni, ahhoz Istentől szokott bölcsességet kérni.

Az önmagát Istennek átadó ember tehát egyszerre boldogabb, elfogadóbb, ugyanakkor erősebb, ellenállóbb is. És a mai iszlám társadalmakban pontosan ezt látjuk. Még az olyan szekuláris berendezkedésű, de iszlám országokban is, mint Indonézia, és különösen mint Törökország.

Mindkettő a modernizálódás útján halad (a gazdag Öböl-államokról nem is beszélve), aktív szereppel a globalizált világgazdaságban. De Allah előtt mindenki leborul. És van egy nagyon jó eszköz erre: a tekintélyt parancsoló mecsetek. Nem véletlenül ilyen hatalmasak, nem véletlenül dominálják a domboldalakat minden településen. Hogy senki számára se legyen kérdés: ki az úr. Valaha a katedrálisok is ezt fejezték ki. És stabilitást nyújtottak. De ezekből kevés van, újak pedig réges-rég nem épülnek. Persze nagyon fontosak a kis közösségekben, apró kápolnákban szolgáló, hiteles és karizmatikus papok. Akik tartalmat, szellemiséget nyújtanak a híveknek. De nagyon fontos (lenne) az is, hogy a nyugati ember érezze: van egy nála sokkal nagyobb erő, amely végig ott van az életében. Ezt ma a nyugati ember nem érzi, sőt kifejezetten tehernek tartja. De boldogabb, elégedettebb semmiképp sem lett attól, hogy elfordult Istentől.

Viszont egyre jobban esnek szét a nyugati társadalmak. A felsőbb erő és az ebben való hit hiánya nem magasabb racionalitást okoz, hanem kételyt, zavarodottságot. Megszűntek azok a kapaszkodók, azok a stabil, biztos pontok, amiket a hit és a hitéletet megszervező egyház jelentettek. Keleten az ortodox egyház talán még képes valamiféle stabilitást, értelmezési keretet nyújtani az embereknek, de messze nem mutatja azt a transzcendens rendet, amit az iszlám viszont nagyon is képes. Nyugaton pedig egyetlenegy olyan számottevő felekezete van a kereszténységnek, amely – ráadásul az iszlámhoz hasonló erővel – képes a hívek számára tekintélyt parancsolni. Nem, ez nem a katolikus egyház. Hanem a mormon. Ahogy a kálvinistákra szokták kissé szarkasztikusan mondani, hogy a kereszténység zsidói, úgy a mormonok a kereszténység mohamedánjai.

Számos tanításában, és pláne társadalmi szerepvállalásában a mormon egyház az iszlámhoz hasonlóan szigorú és domináns. Ha valaki Washington DC körül autózik az úgynevezett Beltwayen, azaz körgyűrűn, akkor hosszú mérföldeken keresztül látja a tekintélyt parancsoló mormon katedrálist. Nem Utahban, hanem Washington DC-ben. A mormon egyház nem bízza a véletlenre. Megmutatja, hogy hol lakik az atyaúristen – szó szerint.

Tanulnunk kellene a mormonoktól, és főleg az iszlámtól. Hiába szekuláris tehát például a török állam, a nagymecsetek mindenütt jelzik, hogy kinél van a hatalom. Nehéz lenne azonban újabb nagy templomokat építeni úgy, hogy a mostaniakba sem jár már elég hívő. A kereszténység egyértelműen visszaszorulóban van sajnos.

Kivéve Dél-Koreában. Itt aztán több tízezer fős megatemplomok vannak. És tele vannak! És a méret tekintélyt is parancsol.
Borzasztó nehéz helyzetben van a kereszténység. De ha állandóan kompromisszumokat köt, ahelyett, hogy beleállna a küzdelembe, akkor halálra van ítélve. A kereszténységtől ma az emberek nem a Dogma című Kevin Smith-filmben látott „haver Krisztust” várják, hanem kőkemény útmutatást, tekintélyt, szellemi erőt. És mindennek a fizikai megjelenésben is látszódnia kell. Igenis szükség van a nagy katedrálisokra és az ég felé mutató, magas templomtornyokra. És arra, hogy az egyház mindenkit látványosan emlékeztessen arra, hogy Isten hatalmas.

Ettől nem lesz mindenki jó ember, hiszen gyarlók és bűnösök vagyunk. De jobban igyekszünk betartani a parancsolatokat is, ha ott van a hegyen egy hatalmas épület, amit mindenhonnan látunk, és amely azt sugározza felénk, hogy adjuk meg magunkat Istennek. Ahogy a mecsetek teszik mindennap akkor is, amikor épp nem énekel a müezzin. (Na, az utóbbit ne tanuljuk el az iszlámtól.)