Talán innen származnak az első gasztroélmények is. Szigorúan az alföldi étkezés tárgyköréből. 

A Dél-Alföldön azért becselez a történetbe a százötven éves török megszállás is, nem véletlen, hogy Szerbiában vagy Törökországban járva hasonló ízeket és technikákat lestem el, olyasféléket, amelyeket otthon is nagyra tartanak.

Persze akadnak megdöbbentő hasonlóságok is. Amikor például a törökök tarhonyát készítenek, aludttejet vagy joghurtot is tesznek a tésztába. Szentesen pont így készítették a régi asszonyok, és mellesleg megjegyzem, hogy remek érzés az augusztusi napsütésben a lepedőre kiterített száraz tarhonyatésztát közösen mustrálgatni. Emlékszem arra, amikor este – immáron a városi lakásunkban – valaki megverte az ablakot, apám kinyitotta a spalettát, és kedves öregúr mosolygott befelé pirospozsgásan, családi barát, aki nagy zacskót nyújtott be: „a családnak, Zöldi úr, a családnak…” Frissen pirított tökmagok voltak benne, azt rágcsáltuk téli estéken, én pedig olykor odakucorodtam az olajkályha mellé, hogy kellően elmerüljek Old Shatterhand kalandjaiban.

Hogy az ember nem dobál bele mindenfélét a pörköltbe, nincs lecsós alap, csak hús, paprika, só, hagyma, de annak a húsnak remeknek muszáj lennie, a paprikának pedig házinak, kézzel töröttnek, szentesi keletkezésűnek. És a halászlé, szintén jó hozzávalókkal, de csakis frissen fogott pontyból, harcsából, ami nem nagy kunszt, horgászok lévén azért akadt otthon – mit bánom én, hogy passzírozzák vagy gyufatésztával kínálják a halászlét, nem ez a lényeg, hanem hogy szakszerűen, ízlésesen, friss és jó alapanyagokból készítsék.

Tisztelem, becsülöm a töltött káposzta felső-tiszavidéki paradicsomos változatát, ahogyan a csomboros székelyt is, de mégis arra révedek vissza, amikor Bordányban odajött a disznótoron a házigazda hozzám, hogy löhet gyünni, kész a szárma, na, akkor sűrűsödött össze a világmindenség egy pontba, illetőleg már az orjalevesnél is éreztem valamit, a disznót ugyanis orjára is szokták bontani, de ebbe most ne menjünk bele. Szentesen nem véletlenül rendeznek minden évben lecsófesztivált, azt nem mondom, hogy itt találták ki az ételt, de még az is lehet, hogy félig-meddig igen, többedmagammal ugyanis a bolgárkertészeket sejtem a lecsótitok mögött, tekintve, hogy érkezésükig a Kárpát-medencében nemigen fogyasztottak olyan zöldségeket, mint a paprika, a paradicsom, a padlizsán. A bolgárkertészek megtanították kertészkedni az alföldi magyart, egészen mostanáig, amikor a régi módszerek, kötözés, miegymás lassan eltűnik, mert persze a zöldségkertészetnek is muszáj globalizálódnia, másképp nem lehet. A kiskertemben azért szentesi kosszarvú paprikát is nevelgetek, kerti sütésekhez szoktam megpirítani a rablóhús vagy csevap mellé, olyankor fokhagymás olívával is megöntözöm, maradjunk annyiban, hogy nemigen marad belőle.

Ahogyan eltelnek az évek, százával, ezrével tolakodnak elő a valaha rögzült emlékképek. Tudós öregről, aki nem keveri az ételt, csak forgatja a bográcsot, benne rotyog a haragos vörös, paprikás lé, az illat pedig száll, kifelé a tanyából, túl a kerekólon, az akácos sor felé, ahol a fűben sündisznók figyelgetik, mikor kezdenek dúdolni a háziak. Ott motoszkál bennem anyám rakott káposztájának kínzó emléke is, amivel csak egyetlen gondom akad: annyira egyedi és különleges, hogy valamikor végérvényesen eltűnik majd az idő örvényében. 

Mesélhetnék nagyanyám rizskochjáról, pontosabban „riskókjáról” is, amiről ki tudja, miféle módon bukkant fel a családban, de már az is távoli emlék. Ahogyan a sült kacsa, a kakaspörkölt, a kovászos uborka, a szottyogós túrós csusza, a csongrádi pirosbor és a csíramálé is. Valamint a Kutyás úr is a múlt birodalmába költözött, disznótor után hozzá vittük füstölni a húsokat, óriási figura volt, hadd ne idézzem, miről mit mondott…

Még szerencse, hogy a hagyomány mégis csak megragadt Csongrád vármegyében, a közös emlékezet elterpeszkedik a nyugati homokháton, átnyúlik a zsíros feketeföldekre, megpihen a Mentettréten, ahonnan valaha visszahúzódott a Tisza. Összeölelkezik a derűs nyári felhőkbe burkolózó, kánikulába ájult tájjal, a náddal, röggel, folyóval, jószággal, mindennel, aminek nem pusztán megfigyelői, inkább alakítói vagyunk. Ott vannak a rokonaink, szomszédaink, barátaink is, persze, mindenki ott motoszkál közös életünkben. Sorsuk a mi sorsunk, ízei a mi ízeink, most és mindörökké, mert tényleg higgyünk benne, hogy a haláltáncot soha nem járjuk el, mert nem vagyunk – és soha nem is voltunk – egyedül.