Néhány héttel a német parlamenti választások előtt, egyben tíz évvel az Angela Merkel által fémjelzett Willkommenskultur térnyerése után – amikor milliószámra lepték el Európát és Németországot az illegális bevándorlók – talán még soha nem állt olyan közel a német jobboldal ahhoz, hogy kihívó nélküli politikai alternatívaként szerepeljen a választók előtt, mint most. Hogy e megállapítás nem egy vágyvezérelt, politikai elfogultságoktól hemzsegő véleménybuborék szüleménye, hűen érzékeltetik azok a mostanra már tendenciózusan közölt felmérések, amelyek rendre a német jobboldal erősödését, valamint a baloldal elsorvadását vetítik előre.
A YouGov nemrég közölt, reprezentatív felmérése alapján
jelenleg a konzervatív CDU/CSU a legerősebb párt harminc százalékkal, a jobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) immár a második helyen áll, húszszázalékos népszerűségnek örvendve, miközben a bukott baloldali kancellár, Olaf Scholz pártja (SPD) 15 százalékra zsugorodott, épphogy megelőzve a 13 százalékos Zöldeket.
A parlamenti küszöb környékén lévő túlélési versenyben egyelőre a szélsőbaloldali BSW áll jobban a maga hat százalékával, miközben a liberális FDP, valamint a baloldali Linke támogatottsága az ötszázalékos küszöböt sem éri el.
De hiba lenne pusztán a számokból kiindulva azt feltételezni, hogy a német szavazóknak elegük lett abból, hogy az elviekben őket képviselő politikai elit egy teljes évtizeden keresztül ádáz és hazug küzdelmet folytatott a valóság ellen. Ugyanis azok, akik az elmúlt napokban, hetekben kissé közelebbről figyelték a német belpolitika alakulását, az említett közvélemény-kutatások mellett olyan politikai folyamatoknak lehettek a szemtanúi, amelyek félreérthetetlen módon azt jelzik, hogy
a jelenlegi politikai vezetés kezei közül kezd kicsúszni az irányítás. Mindezt pedig olyannyira rosszul viselik a fősodratú karrierpolitikusok, hogy ennek megakadályozása érdekében még a demokrácia legalapvetőbb szabályait is hajlandók eltiporni.
A német jobboldal – és azon belül kifejezetten az AfD – markáns előretörésének megakadályozására már két évvel korábban is születtek bizonyos tapogatózó kezdeményezések. Ezek, dacára annak, hogy a teljes nyugati világ a mintademokrácia fellegvárának tartja Németországot, olyan irányba terelték a közbeszédet, amelyek szerint lehetséges, hogy a pártversenyben felzárkózó AfD mozgásterét csökkenteni kellene, mivel annak értékrendje szerintük nem egyeztethető össze a német alkotmánnyal. Az akkori érvelések mentén Németország történelme erre számtalan precedenst biztosított már, még akkor is, ha eddig a célkeresztben olyan, csak a politikai partvonalon elhelyezkedő pártok és tömörülések voltak, amelyeknek egyébként nem volt valódi esélyük a hatalomra kerülésre.
Mondani sem kell, hogy neves szakjogászok és politikai elemzők már akkor felhívták a figyelmet arra, hogy ezen érvelés utóbbi szakasza kifejezetten aggályosnak mondható a jogbiztonság és a demokrácia szempontjából. Ugyanis
ha egy pártszervezet már több választáson megkérdőjelezhetetlen társadalmi felhatalmazást kapott, akkor az imént említett alkotmányos biztosíték könnyedén veszélyes irányba terelheti a népképviseleti folyamatokat, mivel politikai fegyverként alkalmazható mindazon szervezetek ellen, amelyek veszélyt jelentenek a mindenkori status quóra.
Ha bárkiben is kétségek merülnének fel e meglátás jogossága kapcsán, érdemes felidézni azokat a múltban látott, politikai abszurditásokon nyugvó brüsszeli kritikákat és kötelezettségszegési eljárásokat, amelyeket épp a konzervatív magyar – vagy korábban a jobboldali lengyel – kormány kapott pusztán amiatt, mert Brüsszel számára ezek a nemkívánatos politikai erők túl nagy társadalmi támogatottságúak voltak.
Ám közeledve a február 23-i német választások időpontjához, úgy tűnik, ezek a jogi intelmek Németország-szerte süket fülekre találtak. Sőt ha valaki azt gondolta volna, hogy az elmúlt nyolc hétben elkövetett két németországi terrortámadás, amely összesen hét ember, köztük két gyermek életét követelte, valamelyest kijózanítóan hatott volna a német közélet szereplőire, talán nem is tévedhetett volna nagyobbat. Hiszen néhány héttel a választások előtt,
épp a kampányhajrában ismét napirendre került az ország második legnagyobb pártjának, az AfD betiltásának kérdése, miután a párt szászországi tartományi szövetségét a bíróság nemrég szélsőségesnek ítélte. A megfellebbezhetetlen igazságként tálalt ítélet szerint a párt migrációs politikával kapcsolatos álláspontja nem egyeztethető össze az alaptörvényben rögzített, emberi méltóságról szóló passzusokkal, melynek folyományaként a Bundestag akár már napokkal azelőtt megvitathatja ezt a kérdést, hogy a választók kinyilváníthatnák véleményüket Németország jövőjéről.
A politikai fősodor uralmát azonban nem csak az AfD betiltása körüli vita szándékos kirobbantása jelképezi. Ugyanis érdekes módon épp azok a brüsszeli és tengerentúli forrásokból gazdálkodó német NGO-k telepedtek rá erre a kérdésre, amelyek a múltban igen hangosan fejezték ki aggodalmukat a közép-európai tagállamokban látott „demokráciadeficit” miatt, illetve kritikusai voltak az olyan országoknak, ahol a társadalom rendre előrébb helyezi a szuverenitás, a határvédelem, valamint a béke és biztonság kérdését a különböző nemzetközi politikai és pénzügyi hálózatok érdekeinél. Ennélfogva
nem volt túl meglepő, hogy a német jobbratolódás ellen már egy országos szintű tüntetéshullám is kibontakozott, amelynek részeként számos civil szervezet mintegy hatvan nagyvárosban buzdította az oda kilátogatókat arra, hogy a demokrácia nevében elítéljék a politikai jobboldal felemelkedését.
Nem kérdés, hogy e politikai hisztéria hatást fog gyakorolni a február 23-i választások kimenetelére. Ám ha számításba vesszük, hogy egyrészt jelenleg harminc százalék körülire tehető a bizonytalan választók aránya, másrészt Németország gazdasági lassulása egyértelműen a decemberben megbukott baloldali koalíciós (SPD–Zöldek–FDP) kormány rossz teljesítményének köszönhető, minden jel arra enged következtetni, hogy – a jóslatokkal szemben – ez a hecckampány valószínűleg nem lefelé, hanem sokkal inkább felfelé tornázza a jobboldal eredményét.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
