Ugyanis, ha ezen is csak röhögünk, s ebben a pótcselekvésben próbáljuk meg feloldani elementáris dühünket, jogos felháborodásunkat és undorunkat, akkor minden marad a régiben (ebben az „újban”), és már jövő héten át fognak lépni egy újabb határt.

Úgyhogy jelezzük, nagyon határozottan: nem tűrjük tovább, hogy ezek a kártékony és gátlástalan és pofátlan piaci legyek vegyék át az irányítást minden lelki-szellemi örökségünk felett, ezek keretezzék és „magyarázzák” például a kereszténységet.

Erről van szó:

„A mai műsorhoz lenne még egy gondolatom, ami sajnos nem fért bele az adásba. Igazából nem is az én gondolatom, hanem valaki másé, de nem akarom bajba keverni így nem írom ki a nevét (hacsak nem szól, hogy megtehetem).

Szóval a pride felvonulással kapcsolatos ócska érvelésre a legjobb válasz, amit eddig hallottam, hogy egy csomó gyerek hetente találkozik egy szinte meztelenre vetkőztetett férfival, aki ráadásul egy oszlopra szögezve félelmetes kínok közt haldoklik. (Igaz, ez általában szobor vagy festmény.) Nem évente, hanem hetente látják ezt és sokan (a többség), nagyon rendes, igaz ember lesz később. Az ő nevükben is kikérem magamnak a jogaink korlátozását. (…)”

Ugye nem kell különösebben megmagyarázni, kifejteni ennek az aljas, sunyi, penetránsan undorító szövegnek az elviselhetetlenségét? Nem kell hosszú „műelemzésnek” alávetni, micsoda patkánylelkű, szemét ember az, aki ezt megengedi magának – nevezetesen: Jézus Krisztus és az ő kereszthalála pontosan ugyanolyan, egy kalap alá vehető és veendő a pride-on felvonuló, vonagló, alul- vagy sehogyan sem öltözött, perverz és beteg és torz és undorító idióták vonaglásával és annak látványával.

Ezt – ismétlem – a normalitás világában nem kell magyarázni. De ettől függetlenül talán nem haszontalan vetni egy pillantást a jelen elviselhetetlenségének tudományos igényű magyarázatára, éppen ezért forduljunk Molnár Tamáshoz, és olvassunk bele a Liberális hegemónia című művébe:

„Ha valaha bárki is megkérdőjelezné a civil társadalom hegemóniáját, a média, főleg a televízió el fogja oszlatni a hívek aggodalmait: az új egyház másfajta vallást tanít és terjeszt, mely a hagyományos doktrínák és szertartások helyébe lép, főként pedig másfajta szentséget állít elénk, melynek autoritása kétségbevonhatatlan. Ezt a vallást egyébként civil vallásnak nevezik, ezzel is utalván a laicizmusra, mely már beleivódott a civil társadalom erkölcseibe. A civil vallásnak tehát sikerült a lehetetlen: kiküszöbölte a transzcendenst; mert amióta a televízió korában élünk, a világ átlátszatlanná vált, semmiféle reális nem rajzolódik ki a látvány, a kép, a pillanat, az áruvá lett tárgy mögött. Az új szentség lényege a szentség hiánya, a tiszta fenomenalitás. De ez azt jelenti, hogy a liberális civil társadalom talált elnevezést, kifejezésmódot, ekvivalenst arra, amit más hegemonikus civilizációk kultuszként és kultúraként jelöltek.

Csodálatos összhangban van a változatos kultúrpiac, melyet a liberális ideológia talált fel és élénkített meg, és a felhasznált eszközök, melyek kifogyhatatlan bőségben ontják termékeit. Az így terjesztett metafizikus közömbösség (a közöny metafizikája?) kielégíti a részt vevő csoportokat, az újonnan alakult különféle feudális jellegű szervezeteket. A dolgok a média körül szerveződnek, a média fedezi fel az ,»értékeket«, illetve választja ki közülük azokat, melyek a leginkább alkalmasak a liberális ideológia megszilárdítására. A kör bezárult: a média és az üzenetek egybeesnek – az örök séma alapján: a sínai-hegyi üzenetet a zsidók számára elhozó Mózes mintája szerint. A televízió és pótlékai ugyanezt a célt szolgálják, mert felerősítik és dramatikus formában bemutatják az eszméket, melyek a liberalizmus alapját képezik. 

Nem kell visszamennünk Mózesig és a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákig: 250 évvel ezelőtt is volt egy hasonló jelenség a korabeli »televízió«, az Enciklopédia körül. Az üzenet lényege a tudomány volt, és eredményeinek gyakorlati alkalmazásai, melyek főként azt biztosították, hogy a felvilágosodás úttörőinek leghatásosabb ideológiai fegyverei, a filozófiai és társadalmi teóriák bejussanak a szellemi központokba és az uralkodó politikai eszmeáramlatokba. Az üzenet egyszerű volt: ha a tudomány igaz, és hogy is lehetne nem az, akkor Voltaire, Holbach, Helvetius és Diderot ideáinak is ugyanúgy érvényeseknek kell lenniük. A közvetítés sikerült; az üzenet minden nehézség nélkül továbbjutott.

Két és fél évszázaddal később az üzenetek monopóliuma a tömegkommunikációs eszközöké, és nem kérdés többé ezek egyetértése, minthogy a civil társadalom ideológiáját általában elfogadták az emberek. Szembeötlő a hasonlóság az erős egyház korának vallásával. A közvélemény azzal dicsekedhet, hogy meghatározásánál fogva az egyedüli érvényes és elfogadható megnyilatkozás, mivel minden, ami mást fejez ki, ,»egyéni ítélet«, vagyis előítélet, és nem lép be a konszenzus mágikus körébe, mely annál is inkább kizárólagos, mert nem létezik rajta kívül semmilyen más vonatkoztatási rendszer. Az ideológiát már csak szórványosan és bátortalanul vitatják, és csak a civil társadalom peremén élők. A helyzete még azokban az esetekben is tökéletesen monopolisztikus, ahol csak egyetlen csoport tömjénezi – ahogy a választások is »demokratikusak« maradnak attól, hogy csak a népesség 15-20%-a vesz részt a szavazáson. 

Ez azért van így, mert a média konszenzusának technikai szervezettsége mögött a liberális ideológia diktálja a törvényt: azok képviselik az igazságot, azoké – akárcsak a régi gnosztikusok és egyéb illuminátusok esetében – az isteni, de laicizált szikra, akik a liberális ideológia követői, még ha kevesen vannak is. A többiek, akik esetlegesen a többséget alkotják, úgy vannak elkönyvelve, mint akiknek nincs szava, akik a választási urnáknál megbuktak. Ők a társadalom útvesztőiben bújnak meg. Még akkor is diszkvalifikálják magukat, ha amit mondanak, az feltűnően értelmes és artikulált, mert nem a divatos zsargonban fejezik ki magukat. Jelenlétük igazolja a konszenzus tulajdonosainak szakadatlan harcra való mozgósítását.

Mert mit mondanak a civil társadalom kritizálói? Általában a civil társadalom jelenlegi formáit támadják: a fogyasztói társadalmat, az alacsonyrendű és vulgáris kultúrát, a romboló hatású és közszemlére tett hedonizmust, a média túlkapásait. Nem is magát a civil társadalmat kifogásolják, hanem az ellenhatalmak hiányát, ami túl sok szabadságot enged az érdekcsoportoknak, és abszolutizálja azokat. Csak rövid ideje tudjuk, hogy a civil társadalom nem más, mint anarchiára hajlamos hatalmi akaratok halmaza, s azon túl az én határtalan kultusza és vágyak tömkelege. A civil társadalom ezért is utasítja el a korlátozás fogalmát; a korlát neve mindig is állam és egyház volt. Az emberek ezzel nem voltak tisztában, mivel a jelenlegi helyzet merőben új, régebben a civil társadalom beilleszkedett a társadalmi keretekbe, és nem rendelkezett sem saját ideológiával, sem a mai technikai arzenáljával, a nyomásgyakorlás és a zsarolás eszközeivel.

Csak ismételni tudjuk, hogy ez a (liberális) ideológia és a rendelkezésére álló eszközök hasonlóak ahhoz, ami a vallást jellemezte az újkor előtti civilizációkban: magával ragadó intellektuális és érzelmi univerzum, mely megsemmisítette a hit és a megértés többi bölcsőjét. Úgy látszik azonban, hogy a liberalizmusban az összes vallás összeolvadt és véget ért, mivel eljött az értelem és a jólét tudatosan megtervezett uralma. Aki az erős állam és a szellemi vezetőként működő egyház visszatérését szorgalmazza, arra ma ugyanúgy az eretnekség vádját sütik, ahogy hajdan az egyház és az állam tette ellenfeleivel.

Mindebből már jól látszik, hogy a nagy intézmények mai felállása csak egy fejezet a történelmi kontinuitásban. A történelem során ezen intézmények természete nem változik; aspirációik, az igények, melyeket vagy kielégítenek, vagy nem, mind ugyanazok maradnak, mint voltak. Amikor viszont az egyikük hegemonikus pozícióba kerül – idáig ez hol az állam, hol az egyház volt, sosem a civil társadalom –, mindjárt az »örökkévalóságra« rendezkedik be, saját koncepciói szerint alakítja át a világot, ezeket a koncepciókat pedig saját alapfilozófiája szerint dolgozza ki. Abban a helyzetben vagyunk, hogy lehetőségünk van nyomon követni az egyik ilyen konceptuális univerzum történelmi fejlődését a kezdetektől (ez kb. a XIV. századra esik) a kiteljesedéséig (mely az Egyesült Államok a XX. század végén); azaz egészen addig a pillanatig, amikor a civil társadalom eszmerendszere már mindenhol megjelenik: a másodlagos jelentőségűvé vált intézményekben, a csoportokban és a mentalitásban, a hivatalos megnyilatkozásokban, a politikai-társadalmi állapotokban, és ami a legfontosabb, a szavak értelmének alakulásában is. 

Korábban már jeleztük, mik alkotják a liberális rendszer sarkköveit: a nominalista ismeretelmélet, a piac modellje, a deszakralizáció; másként szólva: a rendszer teljes egészet alkot, mely magában foglalja a filozófiát, a politikai gazdaságtant, a vallást (bizonyos értelemben, mert a tagadás, a deszakralizáció helyett immanentizációt kellene mondani, ez a vallás nem hivatkozik semmiféle transzcendenciára). Mindez azt jelenti, hogy a liberális ideológia minden ízében átjárja a civil társadalmat, ahogy már ez az állami szintre emelt ideológiákkal lenni szokott.

Hogyan lehetséges, hogy az állam és az egyház ezt szó nélkül hagyja? Természetesen ezek képviselőit is ugyanezek a hatások érik, sokan közülük nem is állnak ellen, és gyakran engednek a befolyásnak. A nagy társadalomalapító intézményeknek azonban az a sajátosságuk, hogy tagjaik nem képviselik őket teljes mértékben, és az is, hogy erkölcsi erejük, jelképarzenáljuk segítségével felülkerekednek a pillanaton és az előre nem látható fordulatokon. Így annak ellenére, hogy nagy általánosságban az állam és az egyház alulreprezentált a liberális rezsimben, továbbra is él mindkettőben a vágy, hogy funkcióját hiánytalanul betölthesse. Képviselőik pillanatnyi irányultsága nem döntő tényező, maguk az intézmények olyan társadalmi valóságnak felelnek meg, melyet minden korszakban szükségesnek és törvényesnek ismer el a közösségi struktúra.

Ez azt jelenti, hogy a konfliktus nem szűnt meg létezni, és bármelyik pillanatban kirobbanhat. Ami az államot illeti, nem egyszerűen egy ősi intézmény, melyet még ma is misztérium övez az emberekre gyakorolt mágikus varázsa folytán, hanem a nemzet ideájának újkori letéteményese is egyben, a nemzet érdekeit védi a liberalizmus bomlasztó centrifugális erőivel szemben.”

Hát nem. Nem ugyanolyan, nem ugyanaz!

Elég volt abból egyszer s mindenkorra, hogy „azok képviselik az igazságot, azoké – akárcsak a régi gnosztikusok és egyéb illuminátusok esetében – az isteni, de laicizált szikra, akik a liberális ideológia követői, még ha kevesen vannak is”.

Nem ők képviselik az igazságot és nem az övék. Abból is elég volt, hogy „aki az erős állam és a szellemi vezetőként működő egyház visszatérését szorgalmazza, arra ma ugyanúgy az eretnekség vádját sütik, ahogy hajdan az egyház és az állam tette ellenfeleivel”. Elég volt – ráadásul ma senki sem követeli az egyház szellemi vezetőként való visszatérését, csupán a normalitás minimumát.

„Csak” azt követeljük – de azt követeljük. Harcoljatok!