Orbán Viktor kormányfő a március 20-i EU-csúcstalálkozón megvétózta Ukrajna uniós csatlakozásának erőltetett felgyorsítását. Ahogyan az lenni szokott, a vétót követően mind a brüsszeli, mind pedig az itthoni ellenzék is egyként támadta a miniszterelnök vétóját. Utóbbi ráadásul még azzal is megtoldotta a külföldről betanult szólamait, hogy Magyarországnak ebben a kérdésben úgy sincs valódi beleszólása, Ukrajna EU-s sorsával kapcsolatban a magyarok véleményét képtelenség politikai tőkére váltani.
Ám e kritikusok éppen azt felejtették el, hogy
az eddig zsinórban négy alkalommal is rekord parlamenti felhatalmazást maga mögött tudó kormány éppen abból tudott ciklusról ciklusra erőt meríteni, hogy a legfontosabb kérdésekben minden magyar ember véleményét kikérte. Ebből kifolyólag a kormány rendkívüli véleménynyilvánító szavazást kezdeményezett Ukrajna soron kívüli uniós tagságáról.
Fontos leszögezni, hogy az Európai Unióban erre a választói akaratot tükröző, megkérdőjelezhetetlen politikai felhatalmazásra talán még soha nem volt akkora szükség, mint most. Ugyanis az elmúlt évtizedekben a magyar kormányhoz hasonlatosan hiába vállalkoztak egyes tagországok arra, hogy bizonyos uniós kérdésekben kikérjék a saját állampolgáraik véleményét,
ezek az országok még akkor sem mertek egyetlen alkalommal sem szembemenni Brüsszellel, amikor a népakarat azt megkövetelte volna.
Idézzük csak fel: először a dánok tapasztalhatták meg, hogy az európai elit valójában hogyan vélekedik a népképviseletről, amikor 1992-ben az ország kormánya arról kérte ki a véleményüket, hogy jóváhagynák-e a monetáris uniót lehetővé tevő maastrichti szerződést. Miután a dánok népszavazáson elutasították a ratifikációt, Brüsszel addig-addig lobbizott a koppenhágai kormánynál, míg végül sikerült elérnie, hogy egy évvel később újra megismételjék a referendumot, amelyen már ‒ a megfelelő ideológiai puhítást követően ‒ Dánia lakossága „jól” döntött, és minden akadályt elhárított Brüsszel előtt.
Az európai elit ezután hamar levonta a politikai értelemben vett erőszakoskodásból a tanulságot: ha egy tagország kormánya eleve legitimációs válságban van, akkor az állampolgárainak az akarata egész egyszerűen semmibe veendő.
E felismerés alapján történhetett meg évekkel később az, hogy nemcsak Írországban, hanem Görögországban, Nagy-Britanniában és Hollandiában is ezt a demokráciaellenes forgatókönyvet alkalmazta Brüsszel.
