Orbán Viktor kormányfő a március 20-i EU-csúcstalálkozón megvétózta Ukrajna uniós csatlakozásának erőltetett felgyorsítását. Ahogyan az lenni szokott, a vétót követően mind a brüsszeli, mind pedig az itthoni ellenzék is egyként támadta a miniszterelnök vétóját. Utóbbi ráadásul még azzal is megtoldotta a külföldről betanult szólamait, hogy Magyarországnak ebben a kérdésben úgy sincs valódi beleszólása, Ukrajna EU-s sorsával kapcsolatban a magyarok véleményét képtelenség politikai tőkére váltani.
Ám e kritikusok éppen azt felejtették el, hogy
az eddig zsinórban négy alkalommal is rekord parlamenti felhatalmazást maga mögött tudó kormány éppen abból tudott ciklusról ciklusra erőt meríteni, hogy a legfontosabb kérdésekben minden magyar ember véleményét kikérte. Ebből kifolyólag a kormány rendkívüli véleménynyilvánító szavazást kezdeményezett Ukrajna soron kívüli uniós tagságáról.
Fontos leszögezni, hogy az Európai Unióban erre a választói akaratot tükröző, megkérdőjelezhetetlen politikai felhatalmazásra talán még soha nem volt akkora szükség, mint most. Ugyanis az elmúlt évtizedekben a magyar kormányhoz hasonlatosan hiába vállalkoztak egyes tagországok arra, hogy bizonyos uniós kérdésekben kikérjék a saját állampolgáraik véleményét,
ezek az országok még akkor sem mertek egyetlen alkalommal sem szembemenni Brüsszellel, amikor a népakarat azt megkövetelte volna.
Idézzük csak fel: először a dánok tapasztalhatták meg, hogy az európai elit valójában hogyan vélekedik a népképviseletről, amikor 1992-ben az ország kormánya arról kérte ki a véleményüket, hogy jóváhagynák-e a monetáris uniót lehetővé tevő maastrichti szerződést. Miután a dánok népszavazáson elutasították a ratifikációt, Brüsszel addig-addig lobbizott a koppenhágai kormánynál, míg végül sikerült elérnie, hogy egy évvel később újra megismételjék a referendumot, amelyen már ‒ a megfelelő ideológiai puhítást követően ‒ Dánia lakossága „jól” döntött, és minden akadályt elhárított Brüsszel előtt.
Az európai elit ezután hamar levonta a politikai értelemben vett erőszakoskodásból a tanulságot: ha egy tagország kormánya eleve legitimációs válságban van, akkor az állampolgárainak az akarata egész egyszerűen semmibe veendő.
E felismerés alapján történhetett meg évekkel később az, hogy nemcsak Írországban, hanem Görögországban, Nagy-Britanniában és Hollandiában is ezt a demokráciaellenes forgatókönyvet alkalmazta Brüsszel.
Emlékezetes, az európai establishment a dánokhoz hasonló módon az íreket is arra kényszerítette, hogy bohózatba illően két külön ügyben is megismételjenek egy-egy népszavazást. Ugyanis amíg a nizzai szerződés kapcsán Dublint 2001-ben és 2002-ben is addig szavaztatták, ameddig Brüsszel nem kapta meg az elvárt eredményt, addig a lisszaboni szerződés jóváhagyásával összefüggésben is két nekifutásra volt szükség. Miután az EU szerkezeti reformját lehetővé tevő elképzelés megbukott az első, 2008-as referendumon, a népakaratot semmibe vevő Brüsszel 2009-re, a másodszorra kierőltetett választáson már a „megfelelő” eredményt nyugtázta.
Sajnálatos módon e mintázat az évek múlásával egyre erősebben körvonalazódott. Amikor Görögország arról kérdezte meg a saját állampolgárait 2015-ben, hogy elfogadják vagy elutasítják-e az eurózóna és a Nemzetközi Valutaalap képviselői által az államcsőd elkerülésére tett javaslatokat, a Brüsszelnek ajtót mutató nép döntése ismét süket fülekre talált.
Túl azon, hogy az Európai Bizottság akkori elnöke, Jean-Claude Juncker a népszavazás eredményét úgy kommunikálta, hogy „nem érdekel a görög kormány”, a szorult helyzetben lévő miniszterelnök ‒ engedve a brüsszeli zsarolásnak ‒ végül mégis elfogadta a hitelezők által előírt embertelen megszorító intézkedéseket.
Érdekesség, hogy ugyanebben a politikai időszakban az angolok mellett a hollandok is hasonló helyzetbe kerültek. Ami London esetét illeti, ki ne emlékezne a hírhedt 2016-os brexitnépszavazásra, amelynek váratlan eredménye olyannyira felborította az európai status quót, hogy brüsszeli nyomásra Nagy-Britannia csupán négy évvel később teljesíthette az angol nép által megválasztott és kötelező érvényű kilépési záradékot.
Mindeközben a hollandok is megtapasztalhatták az Európai Unió demokráciaellenes felfogását, miután szintén 2016-ban épp Ukrajna uniós társulásának a kérdése került napirendre. Mint ismert,
egy népszavazás keretében a holland szavazók 61,1 százaléka utasította el azt a megállapodást, amely jóváhagyta volna az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási szerződést. Ám ennek ellenére Mark Rutte akkori kormányfő (jelenlegi NATO-főtitkár) fél évvel a referendumot követően mégis megadta magát a brüsszeli nyomásnak.
Így Hollandia egy több mint féléves tárgyalássorozatot követően végül törvénytervezetet fogadott el az EU‒Ukrajna-szerződés ratifikálásáról.
Mindezek – és kifejezetten a hollandok példájának – tudatában túlzás nélkül kijelenthető, hogy
a jelenleg erős felhatalmazással bíró magyar kormány által Ukrajna ügyében kiírt véleménynyilvánító szavazás sorsdöntőnek ígérkezik.
Hiszen nem csupán egy komoly fegyvertényként hathat a brüsszeli nyomásgyakorlás ellen, hanem precedensként szolgálhat akár abban is, hogy a régi brüsszeli gyakorlat helyett egy teljesen új fejezet kezdődhessen az Európai Unió és a tagországok közti valódi érdekképviselet és párbeszéd terén. Ennek sikere azonban rajtunk, magyarokon múlik.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
