Emlékezetes, az európai establishment a dánokhoz hasonló módon az íreket is arra kényszerítette, hogy bohózatba illően két külön ügyben is megismételjenek egy-egy népszavazást. Ugyanis amíg a nizzai szerződés kapcsán Dublint 2001-ben és 2002-ben is addig szavaztatták, ameddig Brüsszel nem kapta meg az elvárt eredményt, addig a lisszaboni szerződés jóváhagyásával összefüggésben is két nekifutásra volt szükség. Miután az EU szerkezeti reformját lehetővé tevő elképzelés megbukott az első, 2008-as referendumon, a népakaratot semmibe vevő Brüsszel 2009-re, a másodszorra kierőltetett választáson már a „megfelelő” eredményt nyugtázta.
Sajnálatos módon e mintázat az évek múlásával egyre erősebben körvonalazódott. Amikor Görögország arról kérdezte meg a saját állampolgárait 2015-ben, hogy elfogadják vagy elutasítják-e az eurózóna és a Nemzetközi Valutaalap képviselői által az államcsőd elkerülésére tett javaslatokat, a Brüsszelnek ajtót mutató nép döntése ismét süket fülekre talált.
Túl azon, hogy az Európai Bizottság akkori elnöke, Jean-Claude Juncker a népszavazás eredményét úgy kommunikálta, hogy „nem érdekel a görög kormány”, a szorult helyzetben lévő miniszterelnök ‒ engedve a brüsszeli zsarolásnak ‒ végül mégis elfogadta a hitelezők által előírt embertelen megszorító intézkedéseket.
Érdekesség, hogy ugyanebben a politikai időszakban az angolok mellett a hollandok is hasonló helyzetbe kerültek. Ami London esetét illeti, ki ne emlékezne a hírhedt 2016-os brexitnépszavazásra, amelynek váratlan eredménye olyannyira felborította az európai status quót, hogy brüsszeli nyomásra Nagy-Britannia csupán négy évvel később teljesíthette az angol nép által megválasztott és kötelező érvényű kilépési záradékot.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!