Ha netán volna olyan érettségizett honfitársunk, aki ne tudná, ki volt Pethő Sándor, legegyszerűbb, ha a kezébe adunk egy Magyar Nemzetet, mivel lapunk címe alatt olvasható: Alapította: Pethő Sándor. Ha ennél többet, tömören szeretnénk közölni vele, idézzük barátját és küzdőtársát, Szekfű Gyula történészt, aki a Magyar Nemzet 1940. szeptember 1-jei számában megjelent nekrológban így jellemezte őt:
Önzetlen tanár, független történész, eszméjének szolgája és hajthatatlan követője, ebből a háromságból adódott Pethő Sándor pályája.
Pethő Sándor ma száznegyven éve született, Szent István ünnepi évében, 1938. augusztus 25-én indította útjára a Magyar Nemzetet, és két évvel később ugyanazon a napon halt meg egy végzetes autóbaleset következtében. Épp aznap, amikor az első lapszámot készítették a pesti Aradi utcai szerkesztőségben, augusztus 24-én volt Kölcsey Ferenc halálának századik évfordulója, így az induló számban természetesen részletesen megemlékeztek a Himnusz költőjéről. Ahogy az ő örök érvényű szállóigéje üzeni:
A haza minden előtt,
úgy Pethő Sándor lapjának – Deák Ferenc 1861-es fogadalmát visszhangzó – örökké időszerű hitvallása:
A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon!
A hazafias, szabadságharcos, függetlenségi hagyomány vállalását és folytatását jelképezi a Magyar Nemzet címbetűjének tudatos megválasztása és mindeddig megtartása is:
a bodoni antiqua az a betűtípus, amellyel 1848. március 15-én a Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot kinyomtatták. Ez a szép, archaikus betűcsalád arra figyelmezteti a Magyar Nemzet olvasóit: „Mit kíván a magyar nemzet.” S a válasz ma is ez: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
Pethő Sándor világosan elmondta az első lapszám vezércikkében, hogy ő és munkatársai mire vállalkoztak: „itt áll előttünk az állami és nemzeti függetlenségért való helytállás kegyetlen kötelessége is ugyanakkor, mikor nemzedékünket és közéletünket az új társadalmi forradalom fojtogatja.” Hozzátette:
Utolsó csepp vérünkig ragaszkodunk hozzá, hogy a magyar nép megújhodását munkáló reformok mindenféle idegen jelszó-inflációk ürügyén ne ejtsenek csorbát a magyarság történelmi életformájának előkelőségén. Legyen reform a jogállamban, rend a szabadságban, jogfolytonosság az alkotmányban, emberség a fegyelemben, méltóság a nemzeti öntudatban s egység a társadalmi erővonalak viszonyában. Magunkat árulnók el, ha megtagadnánk faji és nemzeti géniuszunk íratlan törvényét.
A faj szót természetesen nem biológiai, hanem erkölcsi, szellemi, történeti fogalomként használta és igenelte.
A tanári pályát az újságírásért otthagyó, roppant széles műveltségű történész publicista, illetve publicista történész a nemzeti hagyományok mellett leginkább az itáliai és a francia szellemhez vonzódott, a nagynémet törekvéseket szellemi eszmélése kezdetétől a magyarságot fenyegető erőként tartotta számon. Politikailag – bár nem volt, nem is akart politikus lenni –
a legitimistákhoz és a keresztény (katolikus) konzervatívokhoz állt közel, elutasította mind a bal-, mind a jobboldali szélsőségeket.
A „magyar girondisták” voltak a példaképei, akik szerinte a politikai küzdelemben mindig középre tartottak, s hivatásukat a magyar alkotmányosság, életforma és tradíció megvédésében látták. A 30-as évek második felében érthetően
a német és a hazai nemzetiszocialistákat, a nyilasokat tartotta a Szent István-i Magyarország létét és lényegét fenyegető fő veszélynek, velük szemben vezette a szellemi honvédelmet. Végül eljutott oda, hogy ezt a küzdelmet szociális honvédelemmé szükséges mélyíteni és szélesíteni
– a reform-konzervatív középosztálynak össze kell fognia a magyar parasztság és munkásság tömegeivel, mert csak a jogos osztályérdekek egyesítésével lehet megmenteni az alkotmányos, szabad, független, magyar Magyarországot.
Mi, mai nemzetes újságírók akkor vagyunk méltó szellemi örökösei lapunk alapítójának, ha minél többször olvassuk írásait, és ha munkánkban a gondolat, az eszme és az írás egyet jelent hazánk bátor, hűséges, odaadó szolgálatával.
