A Fekete-tenger biztonsági architektúrájának alapját a montreux-i egyezmény (1936) képezi, amely Törökországnak kizárólagos ellenőrzést biztosít a Boszporusz és a Dardanellák felett. A földrajz zsarnoksága és az erre épülő egyezmény egyedülálló geopolitikai pozícióba helyezte Ankarát, amely egyszerre tölti be a NATO szövetségi mechanizmusában a kapuőr szerepét, miközben saját regionális – és részben neooszmán – stratégiáját is érvényesíteni kívánja. Az egyezmény által biztosított hatáskörből kiindulva vannak, akik Törökországot nemes egyszerűséggel a Fekete-tenger kidobóemberének nevezik.

Törökországgal kapcsolatban még érdemes megemlíteni a geopolitikai kuriózumnak számító, még tervezés alatt álló Isztambul-csatornát, ami egy párhuzamos vízi útvonallal kívánja összekötni a Fekete-tengert a Földközi-tengerrel. A kérdés, hogy a montreux-i egyezmény jelentette korlátozások erre a mesterséges csatornára is vonatkoznak-e majd, már most késhegyre menő vita tárgyát képezi.

Oroszország 2014-es krími annexiója radikálisan módosította a térség tengeri jogi és stratégiai státusát. Az új határok kijelölése során Moszkva magához vonta Ukrajna előtti kontinentális talapzatának jelentős részét, valamint számos olyan kis szigetet és stratégiai pontot vitat – ilyen például a Kígyó-sziget –, amelyek katonai és tengeri erőforrásokhoz való hozzáférés szempontjából, valamint a joghatóság kiterjesztése tekintetében kiemelt jelentőséggel bírnak. Oroszország továbbra is megtartotta Szevasztopol kikötőjét, azonban a flotta jelentős részét keletebbre helyezte át, hogy csökkentse az ukrán támadások okozta veszteségeket. A flotta továbbra is jelentős ütőerőt képvisel tengeralattjárók, rakétahordozó hajók és légvédelmi rendszerek révén, de az erőforrások korlátozottsága, a szankciók és az anyagi veszteségek érezhetően rontották működési képességeit. 

Ukrajna – a hagyományos haditengerészetének megsemmisülését követően – aszimmetrikus hadviselési stratégiához folyamodott, amelyben kiemelt szerepet kapnak a vízfelszíni, távirányított támadórendszerek. Ezeknek az eszközöknek és taktikáknak az összessége a hadtörténelemből ismert „moszkitóflotta-harcászat” modern megfelelője. Ezek komoly csapást mértek a fekete-tengeri orosz haditengerészeti fölényre, rávilágítva arra, hogy a tengeri hadviselés jellege a térségben alapvetően átalakulóban van.

Ezzel párhuzamosan Románia és Bulgária is növelni tudta stratégiai szerepvállalását, elsősorban NATO-integrációjukon keresztül. Bár haditengerészeti kapacitásaik korlátozottak, a térségbeli logisztikai és gabonaexport-infrastruktúra kulcsfontosságú elemévé váltak. A két tenger menti balkáni ország a tűzszüneti tárgyalások nyújtotta lehetőségeket is megpróbálják kihasználni befolyásuk növelése érdekében.

Mindezt összefoglalva, a következőket lehet elmondani a fekete-tengeri katonai egyensúly kérdését illetőleg. A támadás és a védelem egyensúlya a harcászati szinten az előbbi, míg a hadászati szinten az utóbbi javára billent. Ezért nem láttunk orosz partraszállást Odesszánál annak ellenére, hogy az ukrán flotta már a háború elején megsemmisült. A parti telepítésű, hozzáférést gátló/területmegtagadó fegyverrendszerek korában a szakadék a nagy-, illetve a kispályások között drámaian beszűkült. A kispályások talán nem tudják kiterjeszteni dominanciájukat a Fekete-tenger egésze felett, de a honi pályán hatékonyan meg tudják védeni magukat a nagypályások erőkivetítési próbálkozásai ellen.

 Az energetikai infrastruktúra fölötti ellenőrzés a régióban nem pusztán ellátásbiztonsági, hanem szuverenitási kérdés is.
A meglévő, Fekete-tenger alatti adatkábelek (BSFOCS/KAFOS és az Oroszország–Grúzia-vezeték) és a tervezés alatt állók (a fekete-tengeri Digitális konnektivitás projekt és a török–ukrán adatkábel) fontossága tovább növeli a régió komplexitását. A kommunikációs infrastruktúra feletti orosz dominancia komoly aggodalmakat vet fel a hírszerzési és szabotázslehetőségek szempontjából.

Végül, de nem utolsósorban érdemes megemlíteni a fekete-tengeri régión keresztül húzódó migrációs útvonalak geopolitikai jelentőségét. Itt elsősorban a nyugati útvonalat kell kiemelnünk, ami Törökországon, Bulgárián és Románián keresztül húzódik, de említésre méltó a kevésbé jelentős keleti útvonal is. Az előbbi a közel-keleti, az afrikai és a dél-ázsiai migrációt szolgálja ki, míg az utóbbi inkább regionális jellegű. Fontos megjegyezni, hogy a Földközi-tengertől és az Égei-tengertől eltérően a fekete-tengeri vízi szállításon alapuló migrációról alig beszélhetünk.

Összegzésként megállapítható, hogy a Fekete-tenger nem pusztán egy regionális vízfelület, hanem egy olyan komplex stratégiai tér, amelyben globális hatalmi érdekek, történeti örökségek és modern biztonsági kihívások metszéspontjai találkoznak.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa