Az utóbbi napokban egyre többen keresnek meg, és aggódva kérdezik, hogy véglegesen összeomlottak-e az amerikaiak bábáskodása alatt létrejött tűzszüneti tárgyalások Oroszország és Ukrajna között. A válaszom erre az, hogy szó sincs róla. Amit látunk, az a sok évszázados orosz diplomáciai stílus legjava, egyenes adásban.
Az orosz diplomácia nem a nyugati értelemben vett párbeszédről szól. Nem a kölcsönös megértés, a win-win megoldások keresése, és főként nem az értékelvű moralizálás terepe.
Az orosz megközelítés mély történelmi gyökerekből táplálkozik, és alapvetően más paradigmát követ: a diplomácia a konfliktus folytatása más eszközökkel. A cél nem a kompromisszum, hanem az ellenfél megtévesztése, kifárasztása, végső soron térdre kényszerítése. Hogy csak egy példát emeljünk ki a sok közül, 1939-ben a Szovjetunió a „határövezet biztonságáról” folytatott tárgyalásokat Finnországgal – legalábbis a diplomáciai kirakatban.
Valójában groteszk mértékű, előre tudhatóan elfogadhatatlan engedményeket követelt, majd ezekből „pragmatikus engedményként” visszalépett, mintha kompromisszumkész lenne. Ez az egész persze nem volt más, mint egy cinikusan koreografált diplomáciai maszkirovka, amelynek célja a Vörös Hadsereg mozgósításának és hadműveleti előkészületeinek elfedése volt. A Kreml szó szerint addig tárgyalt, amíg az ágyúk készen nem álltak. Egy másik hasznos példa a 70-es és 80-as évek genfi fegyverzetkorlátozási örökfilmje, diplomáciai attríciós hadviseléssel, az orosz PR által gerjesztett álcázófüsttel és a nukleáris leszerelést követelő nyugati hasznos idióták finanszírozásával.
Ennek a sui generis diplomáciai paradigmának a gyökerei a bizánci örökségben keresendők, ahol az állam és az egyház egymásba fonódása, a szakrális hatalom koncepciója, valamint a tökélyre vitt intrikák és manipulációk rendszere határozta meg a politikai kultúrát. A „harmadik Róma” eszméje nem csupán teológiai konstrukció volt, hanem hatalmi önkép is: Moszkva nem egyszerűen egy állam, hanem civilizációs központ, amelynek történelmi küldetése van. Ehhez társult később a cári birodalom imperializmusa, majd a szovjet hatalmi doktrína, amely a külpolitikát az ideológiai térnyerés egyik fő eszközeként kezelte. Bár a rendszerek változtak, a mentalitás nem: mindig az erő számított, legyen szó katonai nyomásgyakorlásról, energiafegyverről vagy gazdasági zsarolásról.