Az utóbbi napokban egyre többen keresnek meg, és aggódva kérdezik, hogy véglegesen összeomlottak-e az amerikaiak bábáskodása alatt létrejött tűzszüneti tárgyalások Oroszország és Ukrajna között. A válaszom erre az, hogy szó sincs róla. Amit látunk, az a sok évszázados orosz diplomáciai stílus legjava, egyenes adásban.
Az orosz diplomácia nem a nyugati értelemben vett párbeszédről szól. Nem a kölcsönös megértés, a win-win megoldások keresése, és főként nem az értékelvű moralizálás terepe.
Az orosz megközelítés mély történelmi gyökerekből táplálkozik, és alapvetően más paradigmát követ: a diplomácia a konfliktus folytatása más eszközökkel. A cél nem a kompromisszum, hanem az ellenfél megtévesztése, kifárasztása, végső soron térdre kényszerítése. Hogy csak egy példát emeljünk ki a sok közül, 1939-ben a Szovjetunió a „határövezet biztonságáról” folytatott tárgyalásokat Finnországgal – legalábbis a diplomáciai kirakatban.
Valójában groteszk mértékű, előre tudhatóan elfogadhatatlan engedményeket követelt, majd ezekből „pragmatikus engedményként” visszalépett, mintha kompromisszumkész lenne. Ez az egész persze nem volt más, mint egy cinikusan koreografált diplomáciai maszkirovka, amelynek célja a Vörös Hadsereg mozgósításának és hadműveleti előkészületeinek elfedése volt. A Kreml szó szerint addig tárgyalt, amíg az ágyúk készen nem álltak. Egy másik hasznos példa a 70-es és 80-as évek genfi fegyverzetkorlátozási örökfilmje, diplomáciai attríciós hadviseléssel, az orosz PR által gerjesztett álcázófüsttel és a nukleáris leszerelést követelő nyugati hasznos idióták finanszírozásával.
Ennek a sui generis diplomáciai paradigmának a gyökerei a bizánci örökségben keresendők, ahol az állam és az egyház egymásba fonódása, a szakrális hatalom koncepciója, valamint a tökélyre vitt intrikák és manipulációk rendszere határozta meg a politikai kultúrát. A „harmadik Róma” eszméje nem csupán teológiai konstrukció volt, hanem hatalmi önkép is: Moszkva nem egyszerűen egy állam, hanem civilizációs központ, amelynek történelmi küldetése van. Ehhez társult később a cári birodalom imperializmusa, majd a szovjet hatalmi doktrína, amely a külpolitikát az ideológiai térnyerés egyik fő eszközeként kezelte. Bár a rendszerek változtak, a mentalitás nem: mindig az erő számított, legyen szó katonai nyomásgyakorlásról, energiafegyverről vagy gazdasági zsarolásról.
Ez a történeti háttér adja meg a keretet annak a sajátos orosz tárgyalási stílusnak, amely a Nyugat számára nemcsak idegen, de gyakran zavarba ejtő is. Az orosz diplomácia nem partnerként tekint a másik félre, hanem ellenfélként. A tárgyalásokat nem a kölcsönös érdekek összehangolásának lehetőségeként értelmezik, hanem zéró összegű játszmaként, ahol az egyik fél nyeresége szükségszerűen a másik vesztesége. Az orosz fél gyakran úgy viselkedik, mintha dominálna, még akkor is, ha a háttérben valójában gyengébb pozícióból tárgyal. Ezt az attitűdöt kíséri a gyakran szándékosan teátrális kommunikáció: Lavrov csípős sajtótájékoztatói vagy Putyin szimbolikus, fegyveres-félmeztelen fotózási performanszai nem véletlenek – ezek a bel- és külpolitikai térben egyaránt hatalmi jelzések.
Az orosz tárgyalók legendás türelemmel dolgoznak, hosszú távú stratégiákban gondolkodnak. A cél nem feltétlenül a gyors megállapodás, sokkal inkább az időhúzás, a másik fél kimerítése, a helyzet folyamatos átformálása apró engedményekkel. A híres szalámitaktika lényege épp ez: kis, látszólag jelentéktelen előnyök kicsikarása, amelyek idővel stratégiai áttöréssé állnak össze. A pozíciók gyakori módosítása, az állandó lebegtetés és a homályos ajánlatok mind-mind a másik fél pszichológiai terhelését szolgálják. Eközben az orosz fél gondosan választja ki, illetve figyeli az apró, nem verbális jeleket is: a helyszín megválasztása, az asztal hossza, a testtartás, a hangsúly, a mimika – minden információforrás, amit ki lehet használni.
A tárgyalási tér formálása, folyamatos kiszélesítése is tudatos. Ahol előnyt lát, Moszkva szívesen használja a multilaterális fórumokat – ENSZ, EAEU, BRICS – a legitimáció és a nyomásgyakorlás eszközeként. Ugyanakkor a közvetlen érdekszférájában, a „közeli külföldön”, kifejezetten a bilaterális, zárt ajtók mögötti egyeztetéseket részesíti előnyben, ahol kizárhatja a harmadik felek befolyását. Nem véletlen, hogy a jelenlegi tűzszüneti tárgyalások során se a briteknek, se Európának nem került egy üres szék a tárgyalóasztal körül. Ha most Teheránnal vagy Jaltával kapcsolatos déja vunk van, akkor az nem a véletlen játéka.
Az energetikai zsarolás és a katonai nyomásgyakorlás – különösen a védelmi együttműködések „békés” exportja – szintén a tárgyalási repertoár részei. Az előbbire a legjobb példák az ukrán földgázháborúk (2006, 2009 és 2014), a belarusz energiaellátás fenyegetése (2007 és 2010), továbbá az Északi Áramlat energiadiplomáciája. Ami az utóbbit illeti, a katonai akupresszúra politikai gyógymódként történő alkalmazásának számtalan példája van Transznisztriától kezdve Georgián át Szíriáig. És nem ritka az sem, hogy Moszkva belemegy egy-egy megállapodásba, majd azt később felfüggeszti vagy újraértelmezi, ha a geopolitikai széljárás megváltozik.
Ennek a sajátságos diplomáciai stílusnak a történelmi-nagystratégiai példái szinte kínálják magukat. A jaltai konferencián 1945-ben Sztálin már kész helyzetet vitt a tárgyalóasztalhoz: a Vörös Hadsereg elfoglalta Kelet-Európát, a diplomácia csak legitimációt adott a katonai valóságnak. Nem kérdezett, kijelentett. Roosevelt idealizmusa mellett a Kreml realizmusa kőkeményen érvényesült. Az egyeztetés folyamata nem a térképek igazságos újrarajzolásáról, hanem a befolyási övezetek elfogadtatásáról szólt. 1956-ban a szuezi válság árnyékában a Szovjetunió atomcsapással fenyegette meg Nagy-Britanniát, Franciaországot és Izraelt – nem hivatalos jegyzékben, hanem informális csatornákon keresztül. Ez volt a híres-nevezetes, az ominózus módon meg nem nevezett „modern fegyverek” bevetésével fenyegető Bulganin-levél. Ez is az orosz stílus sajátja: a formális diplomácia mellett mindig ott dolgozik az informális nyomásgyakorlás, a háttéralkuk és a sugallt, de nem deklarált fenyegetések világa.
1979-ben Afganisztán megszállását követően a szovjet diplomácia cinikus nyugalommal magyarázta „testvéri segítségnyújtásnak” az inváziót. A nemzetközi tiltakozást figyelmen kívül hagyták, a formális tárgyalásokat elszabotálták, miközben a terepen a szovjet hadsereg diktálta a feltételeket. A diplomácia itt is a status quo konzerválására szolgált – nem a konfliktus megoldására, hanem annak keretezésére. A közelmúltban 2008-ban Grúziában és 2014-ben Ukrajnában láthattuk ismét a bevett forgatókönyvet: katonai akció, majd „tűzszüneti tárgyalás”, amely valójában a kialakított helyzet nemzetközi elfogadtatásának rituáléja.
Mindezeket a sajátosságokat nem elméleti kíváncsiságból érdemes megismerni, hanem mert az ukrán háború kontextusában ugyanitt tartunk: ismét tárgyalások körvonalazódnak, legalábbis a retorikai szinten. És bár a nyugati közvélemény örömmel kapaszkodik minden „tűzszüneti kezdeményezésbe”, nem árt tisztában lenni azzal, hogy Moszkva ezekben is stratégiát lát, nem feloldozást.
Aki valóban meg akarja érteni, mi történik majd a kerekasztalnál, annak számolnia kell az erőpozíciót erőltető fellépéssel, a végtelenített egyeztetésekkel, az apránkénti követelésekkel és a nagystratégiát kis lépésekben érvényesítő hozzáállással. Moszkva nem megállapodik – Moszkva formál, alakít, időt nyer. Nem elsősorban a megállapodás kedvéért tárgyal, hanem azért, hogy közben újraoszthassa a hatalmi viszonyokat.
Ezért minden egyes tárgyalási gesztust érdemes gyanakvással kezelni, minden beígért engedményt előzetes beárazással fogadni. Oroszország nem fogja feladni a többpólusú világrend építésének eszméjét, és nem mond le arról, hogy saját diplomáciai mozgásterét újabb és újabb irányokba tágítsa. Ami számunkra ebből következik: ne a deklarációkat, hanem a gesztusok mögötti hatalmi logikát figyeljük. Mert Moszkvában a tárgyalóterem nem a háború alternatívája – csak egy újabb frontvonal.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
