Ez a történeti háttér adja meg a keretet annak a sajátos orosz tárgyalási stílusnak, amely a Nyugat számára nemcsak idegen, de gyakran zavarba ejtő is. Az orosz diplomácia nem partnerként tekint a másik félre, hanem ellenfélként. A tárgyalásokat nem a kölcsönös érdekek összehangolásának lehetőségeként értelmezik, hanem zéró összegű játszmaként, ahol az egyik fél nyeresége szükségszerűen a másik vesztesége. Az orosz fél gyakran úgy viselkedik, mintha dominálna, még akkor is, ha a háttérben valójában gyengébb pozícióból tárgyal. Ezt az attitűdöt kíséri a gyakran szándékosan teátrális kommunikáció: Lavrov csípős sajtótájékoztatói vagy Putyin szimbolikus, fegyveres-félmeztelen fotózási performanszai nem véletlenek – ezek a bel- és külpolitikai térben egyaránt hatalmi jelzések.

A tárgyalási tér formálása, folyamatos kiszélesítése is tudatos. Ahol előnyt lát, Moszkva szívesen használja a multilaterális fórumokat – ENSZ, EAEU, BRICS – a legitimáció és a nyomásgyakorlás eszközeként. Ugyanakkor a közvetlen érdekszférájában, a „közeli külföldön”, kifejezetten a bilaterális, zárt ajtók mögötti egyeztetéseket részesíti előnyben, ahol kizárhatja a harmadik felek befolyását. Nem véletlen, hogy a jelenlegi tűzszüneti tárgyalások során se a briteknek, se Európának nem került egy üres szék a tárgyalóasztal körül. Ha most Teheránnal vagy Jaltával kapcsolatos déja vunk van, akkor az nem a véletlen játéka.

Az energetikai zsarolás és a katonai nyomásgyakorlás – különösen a védelmi együttműködések „békés” exportja – szintén a tárgyalási repertoár részei. Az előbbire a legjobb példák az ukrán földgázháborúk (2006, 2009 és 2014), a belarusz energiaellátás fenyegetése (2007 és 2010), továbbá az Északi Áramlat energiadiplomáciája. Ami az utóbbit illeti, a katonai akupresszúra politikai gyógymódként történő alkalmazásának számtalan példája van Transznisztriától kezdve Georgián át Szíriáig. És nem ritka az sem, hogy Moszkva belemegy egy-egy megállapodásba, majd azt később felfüggeszti vagy újraértelmezi, ha a geopolitikai széljárás megváltozik.

Ennek a sajátságos diplomáciai stílusnak a történelmi-nagystratégiai példái szinte kínálják magukat. A jaltai konferencián 1945-ben Sztálin már kész helyzetet vitt a tárgyalóasztalhoz: a Vörös Hadsereg elfoglalta Kelet-Európát, a diplomácia csak legitimációt adott a katonai valóságnak. Nem kérdezett, kijelentett. Roosevelt idealizmusa mellett a Kreml realizmusa kőkeményen érvényesült. Az egyeztetés folyamata nem a térképek igazságos újrarajzolásáról, hanem a befolyási övezetek elfogadtatásáról szólt. 1956-ban a szuezi válság árnyékában a Szovjetunió atomcsapással fenyegette meg Nagy-Britanniát, Franciaországot és Izraelt – nem hivatalos jegyzékben, hanem informális csatornákon keresztül. Ez volt a híres-nevezetes, az ominózus módon meg nem nevezett „modern fegyverek” bevetésével fenyegető Bulganin-levél. Ez is az orosz stílus sajátja: a formális diplomácia mellett mindig ott dolgozik az informális nyomásgyakorlás, a háttéralkuk és a sugallt, de nem deklarált fenyegetések világa.

1979-ben Afganisztán megszállását követően a szovjet diplomácia cinikus nyugalommal magyarázta „testvéri segítségnyújtásnak” az inváziót. A nemzetközi tiltakozást figyelmen kívül hagyták, a formális tárgyalásokat elszabotálták, miközben a terepen a szovjet hadsereg diktálta a feltételeket. A diplomácia itt is a status quo konzerválására szolgált – nem a konfliktus megoldására, hanem annak keretezésére. A közelmúltban 2008-ban Grúziában és 2014-ben Ukrajnában láthattuk ismét a bevett forgatókönyvet: katonai akció, majd „tűzszüneti tárgyalás”, amely valójában a kialakított helyzet nemzetközi elfogadtatásának rituáléja.

Aki valóban meg akarja érteni, mi történik majd a kerekasztalnál, annak számolnia kell az erőpozíciót erőltető fellépéssel, a végtelenített egyeztetésekkel, az apránkénti követelésekkel és a nagystratégiát kis lépésekben érvényesítő hozzáállással. Moszkva nem megállapodik – Moszkva formál, alakít, időt nyer. Nem elsősorban a megállapodás kedvéért tárgyal, hanem azért, hogy közben újraoszthassa a hatalmi viszonyokat.

Ezért minden egyes tárgyalási gesztust érdemes gyanakvással kezelni, minden beígért engedményt előzetes beárazással fogadni. Oroszország nem fogja feladni a többpólusú világrend építésének eszméjét, és nem mond le arról, hogy saját diplomáciai mozgásterét újabb és újabb irányokba tágítsa. Ami számunkra ebből következik: ne a deklarációkat, hanem a gesztusok mögötti hatalmi logikát figyeljük. Mert Moszkvában a tárgyalóterem nem a háború alternatívája – csak egy újabb frontvonal.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa