Minél rosszabb a magyarnak, annál jobb az ellenzéknek

Nem sokkal azután, hogy széles körben ismertté vált a Tisza Párt EP-képviselőjének, Kollár Kingának azon botrányos nyilatkozata, mely szerint a magyarok romló lehetőségeiből és életszínvonalából egyenes ágon hasznot kíván húzni a magyar ellenzék, a baloldali média és politikai elit ismét nekifeszült a kínos magyarázkodásnak.

A megbízott szószólók többek közt azt hajtogatták, hogy bár Kollár szavai valóban karcosnak tűnhettek a magyar közéleti sztenderdekhez képest, mégiscsak egy egyszeri, ráadásul nem magyar nyelven tett megnyilvánulásról van szó, amelynek egyébként nincs történeti lenyomata a baloldalon.

Ám a baloldali megmondóemberek, akik eddig akármelyik ellenzéki hiba kapcsán a hazugságok elkenésén ügyködtek, most is hadilábon állnak az őszinteséggel. Ugyanis a Tisza Párt EP-képviselőjének magyarellenes elszólása nem a nyelvi kompetencia hiányából és a rutintalanságából fakadt, hanem éppen abból az idegen érdekek mentén való, kifejezetten baloldali politizálás hagyományából, amely az elmúlt másfél évtizedben erőteljesen jellemezte a magyar belpolitikát.

Ha felidézzük, éppen egy évtizede mutatta meg valódi színeit a magyar ellenzék akkor, amikor a 2015-ös migrációs válság közepette a magyarok érdekével és a józan ésszel szemben pozicionálta magát annak érdekében, hogy igazodni tudjon Brüsszelhez, valamint a Soros-féle NGO-k elvárásaihoz. E stratégia részeként hallhattunk például olyan, azóta már elhíresült kommunikációs lyukra futásukat, miszerint „a bevándorlás álprobléma, egy kormányzati gumicsont”, valamint, hogy a „kényszerbetelepítésről szóló brüsszeli tervek nem léteznek”. Hogy a bevándorlás kérdésében a magyarok érdekei valójában mennyire nem számítottak az akkori ellenzéki pártoknak kiderül abból is, hogy egy évvel a migrációs hullám tetőzése után, 2016-ban kizárólag az ellenzéknek köszönhetően nem sikerült a kormánynak véghez vinnie a kényszerbetelepítést megakadályozó, és az erről tartott népszavazás eredményét megerősítő alaptörvény-módosítást.

Amennyiben valaki azt gondolta volna, hogy a migrációs krízis lecsengése után elszenvedett, 2018-as történelmi választási vereség kijózanító hatással lett volna a baloldal nemzetellenes politikájára, talán nem is tévedhetne nagyobbat. Hiszen néhány évvel később, amikor a migrációs krízist a koronavírus okozta egészségügyi válság váltotta fel, az ellenzék ismét igazodási kényszert mutatott a külföldi politikai és pénzügyi nyomás felé.

Ebből fakadóan a sok esetben élet-halál kérdéssé váló, tömeges számban látott koronavírus okozta megbetegedésekkel összefüggésben is előkerült a baloldal legcinikusabb mottója, miszerint „minél rosszabb, annál jobb”.

További Vélemény híreink

Kollár Kinga még a hazaárulóknál is rosszabb

Így történhetett meg az, hogy miközben a kormány az európai átlaghoz képest hamarabb és nagyobb mennyiségben tudta biztosítani a várva várt oltóanyagot, addig az ellenzék kizárólag a legaljasabb uszításban volt érdekelt.

A magyar választópolgárok ekkor találkozhattak a baloldal fémjelezte „halálkormány” felütésű felszólalásokkal a parlamentben és a keleti vakcinák használatát „emberkísérletnek” nevező ellenzéki kampányokkal, illetve azzal az ép ésszel felfoghatatlan számolgatással is, amely a magyar elhunytak számát próbálta ranglistán elhelyezni a többi európai ország halottaihoz képest azért, hogy a gyászból adódó fájdalmat szavazatra válthassák.

Azonban e zavarkeltésben érdekelt kárörvendő ellenzéki magatartás az elmúlt éveinket meghatározó orosz–ukrán háború kapcsán sem változott. Miután a világ józanabbik felének egészen hamar világossá vált, hogy a háború következtében kivetett, Moszkvát sújtó szankciók Európára nézve teljes mértékben kontraproduktívak, a magyar baloldal még ekkor sem volt hajlandó felhagyni a brüsszeli büntetőpolitika támogatásával.

Sőt, Európa-szerte hiába szóltak a híradók és a különböző szalagcímek is a szankciók okán begyűrűző inflációs, energetikai és lakhatási válságról, a magyar ellenzék erről hallani sem akart. Így fordulhatott elő, hogy miközben az Európai Parlamentben az orosz gazdaságot mindenáron megfojtani akaró intézkedések felpörgetése mellett szólaltak fel egyes idegenszívű hazai politikusok, addig már itthon is beköszöntött a háborús infláció, amely egy újabb kihívást jelentett a hétköznapi magyarok számára.

E történeti áttekintés alapján könnyedén belátható, hogy dacára a baloldali véleményformálók maszatolásának, nem a baloldal egyszeri és elszigetelt ügyeként értelmezendő az, amit a tiszás Kollár Kinga az Európai Parlamentben előadott.

Ugyanis tisztán látszik, hogy a magyar ellenzék az elmúlt másfél évtizedben rendre idegen szívvel és idegen érdekek mentén politizált azzal a reménnyel, hogy a magyarok lehetőségeinek korlátozása, valamint mozgásterük csorbítása politikai sikerre váltható.

Kiindulva azonban a baloldal elmúlt három ciklusban elszenvedett nagyarányú vereségéből, ami a jövő évben esedékes sorsdöntő választásokat illeti, e kampánystratégia túl sok jóval nem kecsegtet a számukra.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője