Általános iskolásként még nyulak voltunk a lányokat felkeresni, gimnazistaként persze már ez volt a locsolás lényege. Jöttek a fiúk Miklósról, osztályfőnökünknél, Vera néninél kezdtünk, aki csodás pedagógus volt, még azt is bevállalta, hogy érettségi után kiutazott velünk a bolgár tengerpartra, vigyázott a holminkra, miközben mi habzsoltuk az életet. Kár, hogy megszegtük az ígéretünket, s elmaradt a szokás, hogy felkeressük őt. Vera néni után következtek a lányok, előbb Ráckevén, majd Miklóson, ahová alkalmasint furgon platóján utaztunk szemerkélő esőben, de ki bánta. Akkor tapasztaltam meg a lényeget tekintve, mi a különbség város és község között: ott már a nyolcvanas évek végén meg-megszöktek a lányok a locsolók elől, egyik osztálytársunk helyett például a bátyja kínálkozott kialvatlan szemekkel, ha gondoljuk, locsoljuk meg őt; köszöntük, de nem éltünk a lehetőséggel…

Érettségi után kimaradt egy jó évtized, a wellnesskorszak előtt a klasszikus kirándulás volt a módi sportcipőben, túrazsákkal. Amikor megszülettek a fiaim, visszatértem, s jó volt látni, hogy élvezik a locsolást, az év közben ritkábban látott rokonok meglátogatását, a jól kiválasztott locsolóvers kiváltotta elismerést. Talán erre mondják, hogy hagyomány. Ami szerencsére a mai napig nem vész ki teljesen. A lányaimhoz jönnek a rokon legények, a néptáncosok, persze szódáspalackkal, s az osztálytársak is, akibe szorul kurázsi. S az is jó érzés, amikor apák és fiúk együtt koccintgatunk, s noha túl az ötvenen a lelkesedés ismét lankad, de él a remény, hogy majd az unokákkal újra nekiveselkedünk…

Csak Isten helyét nehéz meglelni a közösségi médiás új rendben, ami persze nem az ő hibája. Farizeus módra áldott húsvétot kívánunk, miközben az áldást csakis pénzben mérjük, s álszentül évről évre felmondjuk a kötelezőt, hogy húsvét a keresztény világ legnagyobb ünnepe, csak hát nem a templomok telnek meg, hanem a wellness-szállók. Ami természetesen nem bűn, elmélkedni, imádkozni bárhol, bármikor lehet, igaz, félperces rövid videóban nehéz visszaadni a kereszténység esszenciáját.

Kétségtelen, nem könnyű húsvét misztériu­mát összeegyeztetni a mindennapi életünkkel. A szeplőtelen fogantatásra, Jézus csodái­ra és feltámadására hajlamos legyinteni korunk embere, hiszen két kattintással bárki befizethet és rögvest neki is vághat egy valóban már-már csodálatos egzotikus útnak valamelyik földi paradicsomba, vagy éppen, ha kedve szottyan, virtuálisan leszáll a Marsra. Pedig a keresztény gyökerű, de lényegét tekintve már ateista nyugati civilizációnak ma is szüksége lenne közös nevezőre, ami abroncsként, betonkoszorúként összetartja szétcsúszó társadalmat. Ez lenne a vallás, amit a többség inkább pejoratív értelemben használ. Pedig nem is oly nehéz megfogalmazni, mi lehetne a közös minimum. Egy próféta kétezer éve hirdeti a szeretet parancsát, a tanítványai Mesternek szólítják, Isten a Fiaként szereti őt, ő pedig Atyjaként az Istent. A Mester látszólag csúfosan megbukik, hiszem elárulják, megalázzák, megkínozzák, keresztre feszítik. A tanítványok félelmükben szétszélednek, megtagadják őt. Majd néhány héttel később ugyanők minden veszéllyel dacolva hirdetni kezdik a mennyek országát, s az egyedüliként természetes halált halt János evangélistát leszámítva mindannyian vállalják a vértanúságot.

Csak nem bolondultak meg mindannyian, csak kellett történnie valaminek! Mi ez, ha nem csoda, maga a feltámadás?

Az élet közös vonása, bárhogyan is éltünk, végül mindannyian meghalunk. Nézőpont kérdése, hogy ez igazság vagy igazságtalanság. Az pedig már végképp hit kérdése, hogy miután kileheljük lelkünket, mi lesz velünk. A lélek nem veszhet el, valamiképpen megmarad, átalakul, hiszen energia.
Az élet hosszú távon döntetlenre játszik. Van benne igazság, ám az igazán nagy, ahogy a sportzsargon használja a jelzőt, sorsdöntő mérkőzéseknek el kell dőlniük. Így képzelem a végítéletet. Lehet lavírozni egy életen át, de amikor a lélek elhagyni készül a testet, szembetalálja magát a Teremtővel vagy valamelyik angyalával, vagy talán senkivel, csak hallja kimondatlanul is a kérdést: nyertes vagy vesztes? S akkor, abban a pillanatban, nincs eltitkolt kisiklás, kegyes hazugság, a vizsgáló jobban belénk lát, mint a legérzékenyebb poligráf. Felelni kell. Az egész életünkért. El kell számolni a talentumokkal. Jobbá tudtuk-e tenni a világot, vagy csak élősködtünk, hasznot húztunk másokból.

Micsoda feltámadás! – a sportsajtó ezt a kifejezést is előszeretettel használja egy-egy látványos fordulat láttán.

Jézus Krisztusnál nagyobb vesztest látszólag aligha hordott a hátán a világ. Aztán megdicsőült, s belőle sarjadt a diadalmas egyház. Fegyverek, csata nélkül. Úgy aratva győzelmet, ahogy az 1938. évi eukarisztikus kongresszus indulójában is szerepel: „millió szív összecsengjen és magasztalja az Urat”.