Sietni kellett a locsolással. Nem volt könnyű. A szűk családon felül három nagynéni, négy lányunokatestvér, a szomszédban Eszti és Éva néni, aztán anyánk barátnői és kolléganői, az ő lányaik, s persze az extrák („Teri nénihez még igazán beugorhatnátok…”). Ahová örömmel mentünk, ott elidőztünk, játszottunk kicsit, de onnan sem lehetett ukmukfukk távozni, ahová inkább csak a jólneveltség vezérelt.
A jutalmat, a tíz, húsz, nagy ritkán száz forintot meg kellett szolgálni, húsvétkor lehetett megkeresni a zsebpénz javát. Képtelenség volt délig végezni. Ez nem a szokás miatt lett volna fontos – délután már nem illik zavarni, akkor már a lányok locsolnak –, azzal senki sem törődött, a férfiak délidőben lendültek bele igazán, kerékpárjukon életveszélyesen kacskaringóztak, kisgyerekként én is húsvétkor értettem meg, milyen is a részeg ember.
A rajzfilmre kellett volna időben hazaérni. Húsvéthétfőn a tévé minden évben vetített egy-egy hosszabb klasszikust: a Csizmás kandúrt, a 101 kiskutyát, a Lúdas Matyit (utóbbi háromrészes, szombatra és húsvét mindkét napjára jutott egy-egy epizód). Nemhogy internet, videómegosztó, de még VHS-kazetta sem volt. Aki akkor lemaradt róla, várhatott egy évet… Aki úgy nőtt fel, hogy még rádiót sem hallgatott, annak csekély e veszteség, na de manapság lemaradni bármiről, ami fontos, az ugye képtelenség.
A húsvéthoz természetesen a mise is hozzátartozott. Mondjuk a szombati szertartás időpontját azóta is lehetetlen jól megválasztani. Ha délután ötkor kezdődik, akkor mire véget ér, már kopog az ember szeme az éhségtől, a feltámadás misztériuma helyett a sonka körül forog minden gondolata, ha pedig este nyolckor, akkor a lakomától elbágyadva lankad a figyelem. A körmenet már a könnyebbik fele volt.
Közben lehetett beszélgetni, találgatni, vajon nyer-e a Fradi, s talán az volt az egyetlen pillanat az évben, amikor a rendőrség a híveknek kedvezett: vagány volt, hogy miattunk kellett megállítani a forgalmat. Visszatérve a templomba Isten dicséretét zengtük, a Te Deum közben a megfáradt lelkeket is átjárta az ünnepélyesség, hát még amikor a magyar után a székely himnuszt is elénekelhettük már. A húsvéti szertartás, ha hosszú is, mindig felemelő. Péntekenként a keresztút volt az igazi próba. Őszintén, a péntek délutánt melyik kisiskolás szereti a templomban tölteni? Nagymamám ezt is átérezte, duzzogásomat csillapítandó vagy egy dugi Balaton-szeletet vagy fagyira egy kétforintost nyomott a markomba.
Általános iskolásként még nyulak voltunk a lányokat felkeresni, gimnazistaként persze már ez volt a locsolás lényege. Jöttek a fiúk Miklósról, osztályfőnökünknél, Vera néninél kezdtünk, aki csodás pedagógus volt, még azt is bevállalta, hogy érettségi után kiutazott velünk a bolgár tengerpartra, vigyázott a holminkra, miközben mi habzsoltuk az életet. Kár, hogy megszegtük az ígéretünket, s elmaradt a szokás, hogy felkeressük őt. Vera néni után következtek a lányok, előbb Ráckevén, majd Miklóson, ahová alkalmasint furgon platóján utaztunk szemerkélő esőben, de ki bánta. Akkor tapasztaltam meg a lényeget tekintve, mi a különbség város és község között: ott már a nyolcvanas évek végén meg-megszöktek a lányok a locsolók elől, egyik osztálytársunk helyett például a bátyja kínálkozott kialvatlan szemekkel, ha gondoljuk, locsoljuk meg őt; köszöntük, de nem éltünk a lehetőséggel…
