Vagy épp őt akarják bebuktatni a piaci szereplők? Mindkét elmélettel gyakran találkozunk ezekben a napokban, miközben fejünket kapkodva figyeljük, ahogy zuhannak a tőzsdék világszerte. De azon vélekedésüknek is előszeretettel adnak sokan hangot, hogy Trump teljesen hülye, és egyszerűen csak tönkreteszi az amerikai gazdaságot. Vajon melyik verzió igaz? És egyáltalán, mi történik? Ezt próbáljuk meg körbejárni az alábbiakban.
Kezdjük a harmadik verzióval, hiszen ez a leginkább bombasztikus. Ha ezt leírja valaki, akkor garantált a nagy mennyiségű lájk – legalábbis bizonyos körökben. Trumpot szidni óriási szellemi maszturbáció a balos megmondóemberek számára, az ő nézőiknek, olvasóiknak, követőiknek pedig érzelmi dobostorta. Egy hatalmas endorfinlöket, ami által egy pillanatra megszűnik a frusztráció, amit a „rettenetes narancsember” okoz azzal, hogy ő az Egyesült Államok elnöke. Amikor valami degradálót olvasnak róla, az egyfajta megkönnyebbülés, felszabadulás, elégtétel, bosszú, „kis győzelem”. Mondom, egy pillanatra. Tegyük hozzá, ugyanezt a jelenséget látjuk itthon is: rendszeresen olvassuk, halljuk, mémeket is készítenek a balosok arról, hogy Orbán micsoda hülye. Közben persze tizenöt éve miniszterelnök, Trumpot pedig másodszor választották meg elnöknek. Szóval bizonyára tényleg ők a hülyék, az őket hülyézők pedig helikopterek…
Tegyük hozzá a mostani helyzet kapcsán, hogy Trumpot, a politikai pályára lépését megelőzően is sikeres, milliárdos üzletembert olyanok hülyézik, hirtelen olyan emberek lettek a vámok és a tőzsdék szakértői, akik nemhogy nem építettek az övéhez bármilyen szinten is mérhető céget, ingatlanbirodalmat, személyes brandet, de még egy szem részvényt vagy állampapírt sem birtokolnak. Nincs életbiztosításuk, semmilyen megtakarításuk, valami himi-humi muciológia szakon végeztek, nem tudják visszafizetni a diákhiteleiket, egyik napról élnek a másikra, tele vannak hitelkártya- és egyéb tartozással stb.
Magyarul fogalmuk sincs nem hogy a makrogazdaságról, de még a személyes életükben sem képesek bármiféle anyagi eredményességre, ám mégis magabiztosan jelentik ki, hogy az amerikai elnök teljesen hülye. Így ezzel a verzióval nem is kell a továbbiakban foglalkoznunk.
A másik kettő azonban már érdekes. Különösen, merthogy egymásnak teljesen ellentmondanak. Az egyik azt mondja, hogy a tőzsdék nem csak amolyan zsigeri reakcióként esnek a Trump által érvénybe léptetett vámtarifák miatt, amelyekkel az egyes külföldi országokból érkező árukat, és ezáltal az egész világkereskedelmet sújtja. Hanem mindez tudatos, előre tervezett volt, és világos célja is van: a vagyonok, jövedelmi viszonyok átcsoportosítása, legalábbis egy bizonyos mértékben. A másik megközelítés szerint a tőzsdéken forgó pénzek döntő része fölött rendelkező hatalmas eszközkezelő alapok, az ezek mögött álló pénzvilág és annak legbefolyásosabb szereplői szándékosan, egyfajta bosszúból kezdtek intenzív részvényeladásokba, hogy ezzel pánikot keltsenek, a recesszió rémét vetítsék előre, amitől majd az elnök megijed, és visszavonja a tarifákat. Meg úgy általában, kénytelen lesz az egész programjából, lendületéből visszavenni, ami aztán majd gyengíti őt a választói körében is, és újra a gazdasági-pénzügyi körök befolyása alá kerül, egyfajta béna kacsa lesz.
Tegyük hozzá, ez a jelenség nem lenne új keletű.
Az amerikai államadósság évtizedek óta rémisztő ütemben növekszik. Biden (és a Covid) alatt ez a növekedés még egy nagyságrendet ugrott, de már jó ideje egyértelmű a jelenség. A különböző állami programok pazarló, átláthatatlan működése sem tegnap kezdődött. Több elnök is hozzá akart már nyúlni mindezekhez, ráadásul mindkét párt oldalán, de mindegyiküknek nagyon hamar beletört a bicskája.
Valószínűleg „szóltak nekik”, figyelmeztették őket a katonai-ipari komplexum, a politikai-gazdasági konglomerátum legfontosabb, legbefolyásosabb szürke eminenciásai, hogy ejnye-bejnye, nem így működik ez, nem ezért finanszíroztuk a kampányodat stb. Ha beleköpsz a levesünkbe, ha felrúgod a bebetonozott, számunkra előnyös status quót, akkor kicsinálunk, kinyírunk. Akár szó szerint is, mint Kennedyt (és ahogy Trumpot is megpróbálták, még megválasztása előtt). Első ciklusa alatt ha ki nem is nyírták, de béna kacsát valóban csináltak Trumpból. Gyakorlatilag minden számottevő intézkedésének keresztbe feküdt a mélyállam, a minisztériumok arctalan apparátusa, sőt esetenként maguk az általa kinevezett miniszterek is, vezető tisztségviselők is.
Most egészen más helyzet van; most nem hirtelen, váratlanul, tapasztalat nélkül került az elnöki székbe, és nem kell gyorsan abból főznie, amije van, betölteni a különböző kormányzati pozíciókat olyanokkal, akiket mások, különböző dörzsölt, az államigazgatásban jártas szereplők, lobbisták, a mélyállam ügynökei rátukmálnak.
Most egy hozzá abszolút lojális, évek alatt összerakott csapattal dolgozik a Fehér Házban, és ennek a csapatnak az erejét igyekeznek érvényesíteni az államigazgatás többi területén is. Beleértve a gazdasági átalakításokat is. És nem vitás, ezek az átalakítások sokaknak fájnak, sok tyúkszemre lép rá velük. És a tyúkszemüket fájlaló, eddigi helyzetüket, privilégiumaikat féltő, egyébként potens és fajsúlyos (gazdasági) szereplők persze, hogy megpróbálják megakadályozni, megpróbálnak neki visszavágni. Ő pedig, mivel már nincs annyira rájuk kényszerülve, mint az első ciklusában, ráadásul egy meglehetősen erős választói felhatalmazással is rendelkezik, ezért nem adja be a derekát, és megy tovább, mint egy tank.
Hogy jobban el tudjuk dönteni, de legalábbis megérteni, mi történik, nézzük meg, hogy nézett ki eddig a helyzet, és milyen érdekeket, folyamatokat fedezhetünk fel a háttérben.
Az Egyesült Államok hosszú ideje kereskedelmi deficitet halmoz, azaz jelentősen többet importál, mint amennyit exportál. A tavalyi évben ez majdnem ezermilliárd dollárt tett ki.
Ennek egyik, természetesen nem az egyetlen oka valóban az, hogy különböző országok számos amerikai termékre komoly vámtarifákat vetnek ki évtizedek óta, míg az Egyesült Államok nem vagy sokkal kisebb mértékben alkalmazott ilyeneket. Amerikába tehát megérte importálni, az amerikai termékek viszont jóval drágábbakká váltak más országokban. Ebben a Trump-kormányzatnak igaza van, és be is mutatott számos példát. Kanadában például közel 300 százalékos vám volt érvényben az USA-ból érkező tejtermékekre, Indiában 100 százalék a mezőgazdasági termékekre, 150 százalék az alkoholra. Japán 700 százalékkal (!) büntette az amerikai rizs behozatalát. A Trump által érvénybe léptetett (majd pedig szerdán csökkentett, erről lejjebb…) vámok valóban viszontválaszként értelmezhetők, azzal a deklarált céllal, hogy kiegyenlítse a terepet.
De mit is jelentenek a vámtarifák? A szabadkereskedelem korlátozását. Vagyis azt, hogy mennyire áramolhatnak szabadon a különböző termékek a világkereskedelemben a különböző országok között. Első ránézésre az ember rávágná, hogy hát „minél szabadabb, annál jobb”, annál alacsonyabbak lesznek az árak, és amúgy sem szeretjük, ha bármiben korlátozni akarnak minket. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Valóban olcsóbb tud leni egy-egy termék, ha nagyobb a verseny az előállítók, beszállítók között. Különösen ha vannak olyan országok, régiók, ahol ugyanazt a típusú termékek olcsóban tudják előállítani (alacsonyabb energiaárak, de főleg az olcsóbb munkaerő miatt), akkor értelemszerűen onnan fogják megvásárolni a kereskedők, akik ezáltal nagyobb profitra tesznek szert, de azért valamivel tényleg olcsóbban kínálják a terméket a fogyasztóknak is.
És pontosan ezt látjuk évtizedek óta: az olcsó munkaerővel Kínában, majd pedig egész Délkelet-Ázsiában előállított áruk ellepték a nyugati piacokat. Ráadásul ma már nem is silány minőségűek, ezért abszolút versenyképesek. A nyugati cégek sorra ki is szervezték a gyártókapacitásaikat, ők is elvitték a gyáraikat ezekbe az országokba, ahol ottani, olcsó munkaerővel állítanak elő mindent a ruháktól az autókon át a mobiltelefonokig. Az eredmény: az amerikai, de már az európai munkavállalók is sorra elvesztették munkájukat.
Vagy ha tudtak is tovább dolgozni, sokkal alacsonyabb bérekkel kellett megelégedniük, hiszen a távol-keleti munkaerővel kell versenyezniük ahhoz, hogy egy-egy cég mégis Amerikában (vagy Európában) tartsa a gyártását. A cégek profitja mindeközben folyamatosan nőtt, hiszen egyre lejjebb tudták szorítani a költségeiket, különösen a humán erőforrások költségeit. A cégvezetők egyre magasabb fizetéseket, bónuszokat vehettek fel, mivel a cég egyre magasabb profitot ért el. Velük együtt csak egy szűk, magasan képzett menedzseri réteg jutott magas fizetéshez, akik a marketing, kontrolling, HR és egyéb területeket irányították. A konkrét termelésben vagy alacsonyabb beosztásokban dolgozó munkavállalói tömegek fizetése csökkent, nagy részük pedig eleve külföldön volt. Miközben persze a cégek az árakat nem csökkentették, sőt inkább emelték azokat. Fogyasztási cikkekben, szolgáltatásokban ez ugyanúgy megjelent, mint az energiaárakban vagy az ingatlanoknál.
Az árak emelésénél a cégek az inflációra szeretnek hivatkozni, miközben maguk is sokszor tovább gerjesztik azt, kihasználva a lélektani környezetet, amikor a fogyasztók hajlandóbbak benyelni az áremelkedést.
Persze valóban nem ez az infláció egyetlen oka. Az okok részletezése egy külön cikk témája lenne, de az mindenképp elmondható, hogy az infláció egyfajta rejtett adónak is tekinthető. Hogy ez miért van így, milyen módon segíti az államadósság csökkentését, ugyanakkor miért rója a terheket az elit helyett sokkal inkább az alacsonyabb jövedelműekre, hogyan függ mindez össze a vámtarifákkal, és végül is mit akar Trump, ezeket a szálakat két hét múlva, a második részben mind-mind összekötjük.
