„Semmit se szeress annyira, mint a munkát: a mértéktelenséget, fajtalanságot és az ostoba beszédeket kerüld el. Mindig keresd az alkalmat a tanulásra, tanításra, írásra.” Találós kérdés: ki írta e számunkra is megszívlelendő sorokat élete fő művében? Ha ez még enciklopédikus tudású kortásainknak is túl nehéz, elárulom a műve címét: Magyar encyclopaedia. A magyar irodalom- és történelemtanárok remélhetőleg nemcsak hallottak róla, de tanítják is. Ám ha a legtöbb magyar még így sem kapiskálja a választ, hozzáteszem: az illető egy
kereken négyszáz éve született székely református teológus, tudós, tanár, akinek a hollandiai Utrechtben 1655-ben megjelent könyvének – az első magyar nyelvű tudományos alkotásnak – latin nyelven írt előszavában olvasható az ars poeticának is tekinthető intelem.
Ha viszont valakinek, aki valaha leérettségizett magyar irodalomból, még így sem ugrik be Apáczai Csere János neve, akkor bizony szellemi defektusról, az általános műveltség súlyos fogyatékosságáról beszélhetünk. Ugyanis Apáczai a magyar kultúr- és szellemtörténet, valamint a magyar nevelésügy és iskolatörténet egyik legnagyobb, úttörő és iránymutató alakja.
Általa kezdődött az a nagy magyar közművelődési program, amelynek képviselői a magyarság megmaradását és lemaradásának megszüntetését a műveltség, a világ- és önismeret, öntudat gyarapodásától és az erkölcsi nemesedéstől kívánták és akarták
– ezért a fiatal nemzedék korszerű oktatását és a nemzetnevelést a legfontosabb kérdésnek tekintették Bessenyein, Kölcseyn, Széchenyin, a két Bolyain és a két Eötvösön át Klebelsberg Kunóig, Karácsony Sándorig, Németh Lászlóig.
Apáczai túlzás nélkül a „legek embere” volt. Már 25 éves korára tizenhárom nyelvet elsajátított, megtanult héberül és arabul is. Az utóbbit azért tartotta fontosnak, mert rájött arra, hogy a matematikát és általában a természettudományokat arab nyelv nélkül nem lehet megérteni, és mint fő műve előszavában hangsúlyozta: „A Szentírást az egész enciklopédiának legalább közepes ismerete nélkül senki sem magyarázhatja sikeresen. Annak pedig, hogy szilárd műveltséghez jussunk, nincs hasznosabb módja, mint az, hogy minden dologról rövid vázlatot állítsunk össze, és minden tudomány rövid összefoglalását emlékezetünkbe véssük.” Hitt abban, hogy a „kiművelt emberfők” alkalmasabbak lesznek arra is, hogy a Szentírás szövegeinek üzenetét jobban megértsék, vagyis a bibliai stúdiumok segédkönyvének is szánta hatalmas munkáját.
Így száz évvel a Nagy francia enciklopédia előtt (!) – és annak szerzői csapatával szemben teljesen egyedül (!) – megírta és saját pénzén nyomatta ki a Magyar encyclopaediát, „minden igaz és hasznos bölcsességnek szép rendbe foglalását”. A közel félezer oldalas mű az akkor még teljesen parlag magyar nyelven a tudomány egész birodalmát felölelő és az egész világirodalomban akkor párját ritkító tankönyv volt,
mely tizenegy részben az akkori tudományok alapeszméit és fő törekvéseit adja, főként idegen (francia, holland, angol) források nyomán. A fizikai valóság sokoldalú bemutatása után áttekinti a történelmet, a gyakorlati filozófiát, az etikát, a politikát, a neveléstudományt, és a könyvet a teológia zárja, mert az enciklopédikus tudás – a szerző és kora uralkodó felfogása szerint – Istennel kezdődött és vele is végződik. Az elmaradt nyelvi-retorikai fejezettel a könyv részeinek száma éppen 12 lett volna, ami az egyik legjelentősebb szám a Bibliában: az isteni rend és Isten népe szimbóluma.
Apáczai a nyelvújításban is úttörő volt, például a mai matematikai nyelv szakszavainak mintegy tizenöt százaléka az ő alkotása. Műveiben jóformán sohasem használt idegen szót, bőven nyúlt viszont székely tájnyelvének szókincséhez; következetes nyelvtisztasága magasrendű logikai fegyelemre vall.
Nyelvi-stilisztikai eredményei tudományos értekező prózánk múltjának nem mellőzhető emlékévé avatják. Mint neveléspedagógus is ő az első, akinek Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól című, a kolozsvári református kollégiumban 1656-ban elmondott híres székfoglaló beszéde minden mai magyar pedagógusnak kötelező olvasmány kellene hogy legyen. És azt se felejtsük el, hogy
elsőként ő készítette el 1658-ban (holland mintára) egy teljes magyar egyetem (akadémia) felállításának részletes tervét.
Születése 400. évfordulóján emlékezzünk tisztelettel arra az emberre, aki Hollandiában – a polgári szellem és kultúra akkori legvirágzóbb országában – fényes karriert futhatott volna be, elismert tudósként és professzorként élhetett volna, de „a nemzetéhez való mértéktelen és soha vissza nem viszonzott nagy szerelme” mágnesként húzta haza Erdélybe.
Teológusként lehetett volna lelkész is, de ő tanított: gondolatokból épített templomot.
Magyar népét mindenekfölött szerető, szülőhazáját önfeláldozóan szolgáló, példamutató életéből és életművéből a mai nemzedékek bőven meríthetnek hitet, erőt, józanságot. Ehhez azonban ki kell őt emelni a feledés folyójából.
