Mindez azért fontos, mert ahogyan a reformátusok fogyatkoztak, a katolikusok pedig szaporodtak, az í-ző nyelvjárás lassan kiszorult a közbeszédből. Gyermekkoromban már csak néhány embertől hallottam, pedig az is ötven éve volt. Csodálatos, zamatos és vagány az í-zés, jól is állt annak a népnek, amelyből magam is származom, mégis elillant, és az ë nagyjából a XX. század közepére hangsúlyosabbá vált. Igaz, ez is szép és eredeti, sőt, jó ideje ezt érezzük „igazi” szentesi beszédnek, így beszéltek és beszélnek a szentesi színészek, Őze Lajos, Gáspár Sándor, Badár Sándor, Szőke András és persze a rokonaink, szomszédaink, a családom, én magam is. (Aki nem ismerné fel a szentesi beszédet, sürgősen hallgassa meg Őze valamelyik ë-ben gazdag szövegét mondjuk A tanúból, vagy figyeljen fel arra, hogy Badár Sándor komédiázása százszázalékos, kiköpött szentesi szövegelés, persze a zseniális fajtából). Egy szó mint száz, minden szépsége ellenére a szentesi beszéd ma mégiscsak csonka, hiszen – bárhonnan is nézzük – csendben eltűnt, felszívódott, köddé vált a reformátusok sárréti-bihari eredetű nyelve.

És ha ehhez még hozzávesszük, hogy szegediek és vásárhelyiek sokasága szerint a két városban másképp ő-znek, ők pedig azonnal felismerik a másikat már egy kósza magánhangzóból, tényleg nincs menekvés, teljes a lelepleződés.

Joggal vetődhet fel dunántúli, budapesti vagy erdélyi olvasónkban a kérdés, vajon mit tesz a csongrádi vagy szentesi ember, ha vásárhelyiekkel vagy szegediekkel piál, mulatozik, barátkozik? Mert azok ugye gátlástalanul ő-znek, mi pedig súlyozgatjuk az ë betűket, tehát alapvetően teljesen másképp beszélünk, jóllehet egy vármegyében élünk. Nos, az tény, hogy ha szegediek vagy vásárhelyiek (illetőleg a környékükön élők) magukban vannak, magasra szárnyalnak az ő betűk. Sokszor megfigyeltem, hogy egy arra bóklászó csongrádi vagy szentesi jelenléte sem feszélyezi őket, ugyanúgy beszélnek, de hivatalos helyzetekben, budapesti beszélgetőtárssal, messzebb a várostól eltűnik az ő-zés, mintha nem is létezett volna. Otthon, hazai környezetben, rokonokkal, barátokkal azonban tényleg megy a ha nem köll, tödd el, majd mögöszöd röggel típusú elbeszélés. Sokszor gyönyörködtem benne, és milyen fájdalmas ma arról cikket írni, hogy Szegeden kopik, gyengül a déli nyelvjárás és annak legékesebb példája, az ő-zés.

Kiben, miben bízhatnak a szegediek? Például Sándorfalvában, Bordányban, Domaszékben, Balástyában. Azokban a településekben, ahol a régi nyelvjárás még ma is eleven, és ahonnan a lakók fél évszázada tömegével özönlöttek be a rókusi, felsővárosi, tarjáni lakótelepekre. Ott a padokon üldögélő asszonyok, a sakkasztaloknál mesélők, a kocsmában darvadozók ugyanúgy beszéltek, ahogyan annak a tájnak minden szülötte annak előtte, Rózsa Sándortól Temesi Ferencen át Ádám Martinig. A szegedi nép eredeti hangja ez: eltéveszthetetlen. S hogy mára mit veszítettünk, mi tűnt el és miről nincs tudomásunk, elegendő felütni Bálint Sándor könyvét, a Szegedi szótárt. Ebben több száz olyan szót, szókapcsolatot, mondatkezdeményt, közmondást, szólást találunk, amelyek az ott élő nép erős szellemi és anyagi erejét mutatják.

Valaha nyelvészek kongatták a vészharangot, mára elcsitultak az aggodalmak. Mégis nagy a baj. Az érdektelenség és a tehetetlenség csakis azt eredményezheti, hogy nyelvünk régi, ódon cserepei előbb-utóbb összetörnek. Ezért szükséges újra arra figyelmeztetnünk, hogy jól és helyesen beszélni magyarul nem valamiféle parasztkodás vagy bunkóság, hanem elemi kötelességünk. Hogy ezt nem mindenki érti meg, nem baj, mi csak tekintsük eredeti nyelvünkre, nyelvjárásainkra féltő szeretettel, törődéssel.