Botladozás a nyelvhatáron

Megkérdeztem szegedi illetőségű kolléganőmtől, mi újság a városban, régen jártam arra, pedig nyolc évig mégiscsak ott éltem. Például ő-znek-e még, tettem hozzá viccesen, ami látszólag hülyeség, hogyne ő-znének ott, ahol a fáma szerint az állomáson is azt mondták a hangosbemondóba, hogy Szöged, Szöged nagyállomás, és mégsem rótta fel senki, hiszen minden érintett pontosan így beszélt maga is. Csakhogy a kolléganőm váratlanul teljesen mást válaszolt: hogy tudniillik az ő-ző nyelvjárás a városban visszaszorult, a környéken persze még járja, de nyomaiba sem ér a harminc-negyven évvel ezelőtti állapotoknak. Mástól is hallottam, hogy a régi szegedi beszéd eltűnőben, ritkábban hallani.

Hogy a nyelvjárások úgy általában gyengülnek, majd egy idő után rétegjelenséggé válnak, egyáltalán nem meglepő. Magam is ott botladoztam gyermekkoromtól fogva a nyelvhatáron. A város, amelyben születtem, remek példája annak, hogyan felejti el nyelvjárását egy egész közösség, de legalábbis miként szorítja ki egyik a másikat.

Szentes őslakói, akik túlélték a török pusztítást, valamikor a XVII–XVIII. század fordulóján a Sárrétről kaptak demográfiai utánpótlást, onnan érkeztek az új szentesiek, ahol Arany János nyelve is született. A jövevények reformátusok és magyarok voltak, gyorsan összeolvadtak a szintén református és magyar régi szentesiekkel, birtokukba vették a Felsőpárt nevű városrészt, gazdálkodtak, szántottak, vetettek, kereskedtek. Mária Terézia idején aztán a Mátraaljáról katolikusokat telepítettek Szentesre, ők belakták a Kisér nevű városrészt, így aztán – nyilván nem meglepő – két-három emberöltőn át leginkább csak bicskázták és gyalázták egymást a régi szentesiekkel.

Csakhogy: a szentesi reformátusok másképp beszéltek, mint a telepes katolikusok. A Sárrétről í-ző nyelvjárást hoztak magukkal, nízd meg a pízt, nagyjából ilyeneket mondtak, valahogy úgy, ahogyan tiszántúli őseik. A mátraaljai katolikusok pedig hozták a maguk zárt e (egyszerűbben: ë) hangokkal tűzdelt beszédüket, így aztán nem csoda, hogy Szentes a XVIII. század közepére kétnyelvűvé vagy, ha pontosabbak akarunk lenni, két nyelvjárási terület, a Tisza–Körös-vidéki és a palóc régió egyik leagázásának (igaz, jórészt a jellegzetes illabiális a hang nélküli) szigetévé vált.

Mindez azért fontos, mert ahogyan a reformátusok fogyatkoztak, a katolikusok pedig szaporodtak, az í-ző nyelvjárás lassan kiszorult a közbeszédből. Gyermekkoromban már csak néhány embertől hallottam, pedig az is ötven éve volt. Csodálatos, zamatos és vagány az í-zés, jól is állt annak a népnek, amelyből magam is származom, mégis elillant, és az ë nagyjából a XX. század közepére hangsúlyosabbá vált. Igaz, ez is szép és eredeti, sőt, jó ideje ezt érezzük „igazi” szentesi beszédnek, így beszéltek és beszélnek a szentesi színészek, Őze Lajos, Gáspár Sándor, Badár Sándor, Szőke András és persze a rokonaink, szomszédaink, a családom, én magam is. (Aki nem ismerné fel a szentesi beszédet, sürgősen hallgassa meg Őze valamelyik ë-ben gazdag szövegét mondjuk A tanúból, vagy figyeljen fel arra, hogy Badár Sándor komédiázása százszázalékos, kiköpött szentesi szövegelés, persze a zseniális fajtából). Egy szó mint száz, minden szépsége ellenére a szentesi beszéd ma mégiscsak csonka, hiszen – bárhonnan is nézzük – csendben eltűnt, felszívódott, köddé vált a reformátusok sárréti-bihari eredetű nyelve.

Szeged tehát ő-zik, Szentes í-zett, ma már ë-zik, de ott van még ennek a kis Csongrád vármegyének sok más szeglete, éles nyelvhatárokkal. Szentes és Hódmezővásárhely között három települést találunk, mindegyik úgy beszél, ahogyan a közeli városban. A Szentes melletti Szegvár ugyanúgy ë-zik, mint mi, Mártélyon és Mindszenten azonban ő-znek, ahogyan Vásárhelyen. Az élet tehát bonyolult.

És ha ehhez még hozzávesszük, hogy szegediek és vásárhelyiek sokasága szerint a két városban másképp ő-znek, ők pedig azonnal felismerik a másikat már egy kósza magánhangzóból, tényleg nincs menekvés, teljes a lelepleződés.

Joggal vetődhet fel dunántúli, budapesti vagy erdélyi olvasónkban a kérdés, vajon mit tesz a csongrádi vagy szentesi ember, ha vásárhelyiekkel vagy szegediekkel piál, mulatozik, barátkozik? Mert azok ugye gátlástalanul ő-znek, mi pedig súlyozgatjuk az ë betűket, tehát alapvetően teljesen másképp beszélünk, jóllehet egy vármegyében élünk. Nos, az tény, hogy ha szegediek vagy vásárhelyiek (illetőleg a környékükön élők) magukban vannak, magasra szárnyalnak az ő betűk. Sokszor megfigyeltem, hogy egy arra bóklászó csongrádi vagy szentesi jelenléte sem feszélyezi őket, ugyanúgy beszélnek, de hivatalos helyzetekben, budapesti beszélgetőtárssal, messzebb a várostól eltűnik az ő-zés, mintha nem is létezett volna. Otthon, hazai környezetben, rokonokkal, barátokkal azonban tényleg megy a ha nem köll, tödd el, majd mögöszöd röggel típusú elbeszélés. Sokszor gyönyörködtem benne, és milyen fájdalmas ma arról cikket írni, hogy Szegeden kopik, gyengül a déli nyelvjárás és annak legékesebb példája, az ő-zés.

Kiben, miben bízhatnak a szegediek? Például Sándorfalvában, Bordányban, Domaszékben, Balástyában. Azokban a településekben, ahol a régi nyelvjárás még ma is eleven, és ahonnan a lakók fél évszázada tömegével özönlöttek be a rókusi, felsővárosi, tarjáni lakótelepekre. Ott a padokon üldögélő asszonyok, a sakkasztaloknál mesélők, a kocsmában darvadozók ugyanúgy beszéltek, ahogyan annak a tájnak minden szülötte annak előtte, Rózsa Sándortól Temesi Ferencen át Ádám Martinig. A szegedi nép eredeti hangja ez: eltéveszthetetlen. S hogy mára mit veszítettünk, mi tűnt el és miről nincs tudomásunk, elegendő felütni Bálint Sándor könyvét, a Szegedi szótárt. Ebben több száz olyan szót, szókapcsolatot, mondatkezdeményt, közmondást, szólást találunk, amelyek az ott élő nép erős szellemi és anyagi erejét mutatják.

Ennek az elsüllyedt világnak az utolsó hírnöke a drága ö (vagy ő). Szegediek, vigyázzatok rá! És nem csak ott, Kecskeméten, a Kiskunságban, mindenütt, ahol valaha még embörök lösznek. Hasonlóképpen óvjuk a palóc illabiális a-t, féltsük a tiszántúli diftongusokat, a Dunántúl zsizsegő s betűit, a dülöngélő székely mondatokat, a metszően kemény bácskai beszédet, mindent, ami édes anyanyelvünket egyedivé és széppé emeli.

Valaha nyelvészek kongatták a vészharangot, mára elcsitultak az aggodalmak. Mégis nagy a baj. Az érdektelenség és a tehetetlenség csakis azt eredményezheti, hogy nyelvünk régi, ódon cserepei előbb-utóbb összetörnek. Ezért szükséges újra arra figyelmeztetnünk, hogy jól és helyesen beszélni magyarul nem valamiféle parasztkodás vagy bunkóság, hanem elemi kötelességünk. Hogy ezt nem mindenki érti meg, nem baj, mi csak tekintsük eredeti nyelvünkre, nyelvjárásainkra féltő szeretettel, törődéssel.