Így, szeptember vége felé a hírlapíró hajlamos a melankóliára, minél beljebb jár az évek erdejében, annál jobban. Az ember szereti sajnálni magát, filozófussá lesz, zubog belőle a panasz, benne apró igazságok, sérelmek. (Mert színész is szorult az újságíróba.)
Jó így elmélázni az aranyló őszben. Afféle magaslesen érzi magát ilyenkor az ember, több dimenzióban látja a világot, amely most valahogy nem annyira szégyenlős, mint fecsegő tavaszon, buja nyáridőben. Visszalassuló, élhetőbb életet kér minden porcikánk, én legalábbis ezt érzem ilyenkor.
Más is így lehet vele, ha nem vallja be is. Foglyai vagyunk ennek a tekervényes, lármás, űzött világnak. Boldog, akinek kezébe szál gereblye jut az őszi kertben…
Furcsa szerzet a XXI. század magyarja. Néha azon veszi észre magát, hogy a pőre valóságról szeretne olvasni, önmagáról, gondjairól, vágyairól… Békességre szomjazik. Azt hiszem, igazából mi, felhangosított, egymásnak ugrasztott hírlapírók is így vagyunk ezzel. Magam is szívesebben írok a jámbor mindennapok szelíd folyásáról, mint az utálatos politikáról, egymásnak feszülő, bősz emberek acsarkodásairól. A nagyvilág a hibás, amely már réges-régen túllépte a megengedett sebességet, s ragad magával mindent és mindenkit.
Valamikor a gőzvasút megjelenése körül léptük túl az élhető tempót. Akkortájt, amikor „kinőttük” magunk alól a lovat. Talán a vágta kiszámítható ritmusa hiányzik. Persze lehet, nem a tempónk túl gyors, csupán elmulasztottunk megállni a legfontosabb stációknál – holott hát ez lenne itt mindennek a lényege!
Megnézni egy bánatos naplementét, meghallgatni egy balladát, egy madáréneket… Vagy csak fölpillantani a templomtorony órájára, időben vagyunk-e még.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!