Tehát sportolókat, művészeket, országokat büntettek, akikről nyilvánvaló volt, hogy semmi közük sincs és nem is lehetett volna a kirobbantott háborúkhoz, esetünkben az orosz–ukrán fenekedéshez.

Csakhogy aztán – bár a háború még mindig tart – elérkeztünk oda, hogy bizonyos esetekben nyílt az ajtó, és már néhány sportversenyen láthattunk talán néhány orosz sportolót is, akiknek nem kellett otthon maradniuk. Hogy ki „szabadította fel” őket, s milyen elvek alapján, azt nyomozzák ki a sportújságírók, ha tudják. Meg azt is, hogyan döntöttek az ítészek. Az elmúlt időszakban azonban rá kellett jönnünk, hogy az ukrán sportolók kivételek. Az ő hazájuk annyira ártatlan a háborúskodásban, hogy nekik nem kell úgymond „bűnhődniük”. Így fordulhatott elő, hogy a cikk elején írt dátum, tehát október 10. napja az a nap, amikor az U21 labdarúgó-selejtező ukrán–magyar meccsét Budapesten játsszák. Szeretettel üdvözöljük az ukrán ifjak csapatát, de elgondolkozunk rajta, hogy pusztán azért, mert a cirkusznak folytatódnia kell, tehát mert ők éppen sportolók, vajon mit gondolnak a gyakran, sőt nagyon gyakran kényszersorozással elhurcolt kortársaikról, akik talán már nem is élnek, mert az ő életüket odadobni nem volt drága, mert éppen nem voltak élsportolók. Miféle mérce ez? Nem ezt hívják kettős mércének? Vajon hogyan válogatták össze ezt az U21-es csapatot? Ők hogyan bújtak el a háború rémségei elől? Netán vannak már a kiválasztottak számára készült óvóhelyek is? Meg edzőtermek? Vajon a háború rémségei közepette a „hulljon a férgese” alapon döntenek? Vagy hogyan? Egyáltalán, milyen erkölcsi szempontok vezénylik a döntnököket, legyenek bármely nemzet és nemzetiség tagjai, s viseljenek bármily pozíciót. Hogyan döntik el, ki az értékesebb? Vagy ne is kérdezzünk ilyen butaságokat, mert a háborús logika nem ilyen? Szóval, az igazság órája nem jött még el. S nem csak Ukrajnában.

A szerző újságíró