Elvész a lényeg

Harminc-negyven évvel ezelőtt egészen más volt a politikai környezet, a nagy nyugat-európai jólét és gazdasági felvirágzás közepette mellékes volt az a kérdés, hogy ki áll „tőlünk jobbra”.

Fotó: Clemens Bilan Forrás: MTI

Tőlünk jobbra csak a fal lehet – jelentette ki annak idején Franz Josef Strauss bajor miniszterelnök saját pártjáról, határozottan megjelölve a CSU helyét a német pártpolitikai spektrum jobboldalán. Mi történik azonban akkor, ha a falat lebontják? Mi történik, ha az a bizonyos pártpolitikai spektrum szélesebbé válik? Tudomást vesznek róla? Ha igen, reagálnak-e rá?

Harminc-negyven évvel ezelőtt egészen más volt a politikai környezet, a nagy nyugat-európai jólét és gazdasági felvirágzás közepette mellékes volt az a kérdés, hogy ki áll „tőlünk jobbra”. Nem állt ott ugyanis senki. A néppártok ténykedése vélhetőleg megelégedettségre adott okot a konzervatív-keresztény gondolkodású emberek számára, érdekeik képviseletét nem kellett másra bízniuk.

Hasonló volt a helyzet az Európai Parlamentben is, amelynek képviselőit legelőször ugyancsak negyven évvel ezelőtt, 1979-ben választották meg közvetlenül az akkori kilenc uniós tagállam választópolgárai. Az Európai Parlament összetétele öt évvel ezelőttig – az Európai Unió jelentős bővülését leszámítva – nem is változott jelentős mértékben.

2014-ben azonban már a gazdasági válság éreztette hatását: tagjai lettek a testületnek többek között a radikális jobboldali német AfD, a szélsőségesen baloldali görög Sziriza, vagy éppenséggel a globalizációt és az eliteket mélyen megvető olasz Öt Csillag Mozgalom képviselői. A nép haragja ledöntötte a képzeletbeli falakat.

2019-et írunk. Hetek választanak el bennünket az újabb EP-választásoktól, a nép haragja viszont nem múlt el. Az előrejelzések szerint minden korábbinál erősebbek lesznek az euroszkeptikus pártok. Azok a politikai erők, amelyek megelégelték a nép haragjának semmibevételét, hangjának elnyomását, Brüsszel önkényét, az Európai Bizottság – ahogyan Jean-Claude Juncker fogalmazott – „politikai bizottsággá” válását, a nemzeti hatáskörök elvételét, a tagországok szuverenitásának megkérdőjelezését. A gazdasági válság és a bevándorlási hullám ugyanis alátámasztotta azt, hogy az egykoron szebb napokat megélt néppártok nincsenek a helyzet magaslatán.

Amikor tehát Sebastian Kurz osztrák kancellár és Markus Söder bajor kormányfő, a legnagyobb európai pártcsalád két tagpártjának vezetője azt mondja, az Európai Néppárttól jobbra álló pártokkal nem szabad együttműködni – mint ahogyan azt Orbán Viktor miniszterelnök javasolta –, azzal azt sugallták: tőlük jobbra nincs politikai párt. Ami pedig van, az populista és fasiszta.

Mindezzel azt is világossá tették, hogy az Európai Néppárt elrugaszkodott a valóság talajáról. Figyelmen kívül hagyja, hogy az olasz jobboldal vezetője ma már nem Silvio Berlusconi, hanem a népszerűségi listák élén álló Matteo Salvini.

Nem veszi tudomásul, hogy az említett populisták között szerepel az Osztrák Szabadságpárt, amellyel Sebastian Kurz vígan és dalolva kötött koalíciót. Nem törődik azzal sem, hogy a legszigorúbb bevándorlásellenes politikát követő – a menedékkérők ékszereit elkobzó, az elutasított menedékkérőket szigetre száműzni kívánó – koppenhágai kormány egyik tagja az Európai Néppártban, másik tagja Guy Verhofstadt liberális pártcsaládjában kap helyet, a kabinetet kívülről támogató Dán Néppárt pedig – úgyszintén – „tőlük jobbra” áll.

A német keresztény uniópártokhoz hasonlóan az Európai Néppárt is évtizedeket áldozott arra, hogy a legnagyobb politikai erővé alakulása érdekében a baloldali, a zöld és a liberális pártok szimpatizánsait nyerje meg magának. A lényeget azonban elfelejtették: a konzervatív-keresztény gondolkodású embereket, akik érdekeik képviseletét éppenséggel rájuk bízták.