Tudósító kollégám 2004 novemberének egyik hajnalán azzal tért nyugovóra, hogy mire felébred, John Kerryt választják meg az Egyesült Államok elnökének. Ezzel szemben az amerikaiak ismét George W. Bushnak szavaztak bizalmat. A terrorellenes háború negyedik, az iraki háború második évében jártunk ekkor. Csaknem fél évszázaddal korábban, 1956-ban Dwight D. Eisenhowernek még könnyebben ment az újrázás. Elnöksége alatt nyugvópontra jutott a koreai háború, de a szavazás napján a szuezi válság és a magyar ’56 kavarta fel a világpolitika állóvizét. Az amerikai elnökválasztást két nappal azután tartották, hogy a szovjet harckocsik másodszor is bevonultak Budapestre. Egészen Donald Trumpig „Ike” az amerikaiak egyetlen elnöke volt, akinek nem volt politikusi előélete. De tábornoki annál inkább. Választási ellenfele egy közepes jelentőségű exkormányzó volt.
Mindezt csak azért érdemes feleleveníteni, mert – a hódmezővásárhelyieket megillető minden tisztelet mellett – éppen most akar miniszterelnök lenni egy kisvárosi polgármester, aki csak pár évvel ezelőtt adta politikára a fejét, hogy újabb területtel bővítse girbegurba önéletrajzát. Épp most, amikor újra mozgásba lendültek a világpolitika tektonikus erői. Korai és olcsó is lenne már publicisztikai mérleget vonni, de könnyen elképzelhető: az orosz–ukrán háború a szemünk előtt alakítja át a világrendet. Meddig tart ez a folyamat? Nem tudjuk. Milyen fegyvereket vetnek be, mekkora emberáldozattal jár még? Nem tudjuk. Hány menekült érkezik? Nem tudjuk. Hogyan befolyásolja ez Európa energiaellátását, az árfolyamokat? Nem tudjuk. Hogyan érinti majd a határon túli magyarokat, köztük ismerősünk idős kárpátaljai nagyapját, aki már nem vállalta a magyarországi hurcolkodást? Nem tudjuk.
Keressük Márki-Zay Péter életrajzában azokat a pontokat, amelyek alapján e kérdések legalább egy részét meg tudná válaszolni. Ha nem holnap, legalább később. De nem találjuk. Kénytelenek vagyunk a kijelentéseire szorítkozni, amelyek szerint „Orbán Viktor egy személyben felelős azért, hogy Ukrajnában most háború van és emberek halnak meg”, illetve „ha Orbán Viktor nem akadályozza Ukrajna NATO-közeledését, akkor ez a háború ki sem tört volna”. Ha ki is vesszük az egyenletből a megmosolyogtató kampányfelhangot, akkor is úgy tűnik: a jóember tényleg úgy véli, a karmelita kolostorból irányítják a világot. Feltétlenül értesítse felismeréséről a Fehér Ház és a Kreml illetékeseit is! Nyereményét, Henry Kissinger egyik alapművét – amihez ezúton is gratulálunk – a posta kézbesíti.
Orbán Viktor interjúiban visszatérő elem: a NATO 1999-ben rögtön azt követően bombázta a magyarok is lakta Szerbiát, hogy beléptünk az atlanti szövetségbe. Harminchat évesen, újonc kormányfőként ez örökre meghatározó élmény lehetett, de Orbán átesett ekkor a tűzkeresztségen. Most, csaknem negyedszázaddal később fordul elő másodszor, hogy valamelyik szomszédunk fővárosát lövik. Olyan időket élünk, amikor azoknak áll a zászló, akik szagoltak már puskaport – ha képletesen is. Azoknak, akik nem a Wikipédián keresik ki a világ vezetőit, hanem kiismerték már a gondolkodásukat. Azoknak, akiket a válságkezelésben (pénzügyi és migrációs válság, koronavírus-járvány) szerzett tapasztalatuk alkalmassá tesz arra, hogy gyorsan felismerjék, mi a magyar érdek. Azoknak, akiknek van idege mindehhez. Emlegetik azt a bizonyos hívást hajnal háromkor, amikor a vezetőnek a legmélyebb álmából ébresztve kell reagálnia egy világpolitikai helyzetre. Márki-Zay Péternek a békési piacon kapott dührohama afelől is kétséget ébreszt, délután háromkor hogyan kezelné, ha felhívja a villanyóra-leolvasó.
Borítókép: Orosz harckocsik Belaruszban (Fotó: AFP/orosz védelmi minisztérium)
