Most, hogy Törökországot szépen leszerelték a svédek és a finnek, és – legalábbis papíron – többé nem támogatják a marxista kurd gerillákat, akik Erdogan gyanúja szerint Törökország állami szuverenitására veszélyt jelentenek, néhány tanulságot azonnal elraktározhatunk. Ezek sorában az első, hogy a különféle nemzetközi szervezeteknek más és más a belső életük. Olyan szervezet azonban, ahol a felek mindenben egyetértenek, ennek folytán pedig állandó konzenzuskényszerben gyártják a jelentéseket, nyilvánvalóan nem létezik. Ha volna ilyen, akkor azt Varsói Szerződésnek, KGST-nek, Kominternnek, vagyis valamilyen ideológiai keltetőnek, nem pedig nemzetközi szervezetnek neveznénk.
Hogy az Európai Unió és a NATO tagállamainak létezésük minden pillanatában közös céljaik volnának, illúzió és tündérmese. A különvélemény ugyanis a létezés joga. Annak beismerése, hogy szabad akarattal, saját nemzeti érdekei alapján az adott állam másképp ítél meg valamit, mint a többiek. Ha a nemzetek Európáját építenénk, ebből nem is származhatna félreértés. De az épülő Európai Egyesült Államokban sem lehet előírás a bólogató alapállás, hiszen képtelenség, hogy magyaroknak és íreknek, bolgároknak és hollandoknak ugyanaz volna a végcéljuk egy-egy fontos ügyben. A nemzetközi és nemzeti összefogásban igencsak előrehaladt Amerikai Egyesült Államokban sincs egyetértési kényszer, gondoljunk csak az abortusz körüli vitákra, arra, hogy minden szövetségi állam másképp rendelkezik az ügyről.
