Az ünneplők, akik megjelentek a különböző helyszíneken, ha nem is gondolták végig a magyar történelem fordulópontjait, meghatározó eseményeit, ösztönösen érezték, hogy olyan időket élünk, amikor a kis előrelépéseket is meg kell becsülni, és nem szabad felülni azoknak a hangoknak, amelyeket a „mindegy, hogy hogyan és mit, csak ártson” infantilis ellenzéki proteszthisztéria táplál. Ezért nem volt a kutya sem kíváncsi a baloldali orgánumok által apokaliptikus méretűnek beharangozott gazdatüntetésre, amelyen végül a vajúdó hegyek még incifinci egeret sem produkáltak.

A magyar emberek érzik, hogy komolyan veendő idők jönnek. Tudják – minden politikai szimpátián felülemelkedve – milyen nagy dolog az, hogy – bármennyiszer is mantrázza az ellenkezőjét a baloldali sajtó – nem a valóban piaci energiaárak vannak rászabadítva a lakosságra, mint a régebben még irigyelt, mára elrettentő például szolgáló Nyugaton. És van, akinek az is eszébe jut, hogy a váratlan, 6,5 százalékos gazdasági növekedést sem szerencsejátékon nyertük, hanem az egész ország kemény munkáján alapul. Szó sem lehet természetesen hurráoptimizmusról, ám arról igen, hogy vannak jelentős eredményeink, amelyekre alapozhatunk a jövőnkért vívott küzdelmünkben.

A köztársasági elnök arra is kitért, hogy a család a nemzet kovásza, ezért is üdvözli, hogy megmaradnak a családtámogatások. Hozzátette: nagyszüleink tudták, hogy a kenyér nemcsak liszt és kovász, hanem lelki minőség. Élet, ahogy egyes helyeken nevezik.

Továbbfűzve a gondolatot, talán arra is jó a Szent István-nap, hogy megerősíthessen minket: Európában mi lehetünk az a kovász, amely összefoghatja az egyre széttartóbb, nemzeti identitásuk elveszítésére kijelölt népeket. Hiszen ha így terelik őket tovább az önfelszámolás útján, a végén nekik lesz nagyobb szükségük azokra a helyreállítási pénzekre, amelyeket az úrhatnám brüsszeli politbüró tőlünk tart vissza jogtipró módon. Úgy tűnik, a permanens uniós fenyegetések kezdenek elinflálódni, s ha Európa többi nemzete is a mi Szent Istvántól örökölt ragaszkodásunkat követi a függetlenséghez, ezeréves európai­sághoz, ők is visszatalálhatnak az önállósághoz, nemzeti cselekvőképességükhöz. Ráébredhetnek, hogy a marxista élcsapatos elitszemléletnél sokkal többet ér a politikában is az a kovász, amely összeköti a kenyeret, a családokat és a nemzeteket. Ha kell, az éppen idén nyolcszáz éves ősi alkotmányunk, az Aranybulla ellenállási záradékát is felajánlhatjuk, amely azóta is tartást ad a magyarságnak.

Borítókép: Augusztus 20. – Kenyérszentelés a budai Várban. (Fotó: MTI/Mónus Márton)