Magyarország már csak olyan hely, amilyen például az Egyesült Államok. Ahol furcsa volna, ha a magyar nagykövet valamely történelmi helyszínen szónoklatot tartana amerikai polgároknak, rövid okfejtésében és erkölcsi kioktatásában felvázolva egy másik élhető jövőt. Amely jövőnek persze semmi köze a valósághoz, de kétségtelenül jól hangzik azok számára, akik elfelejtették, hogy az amerikai nemzet sorsáért elsősorban maguk az amerikai emberek a felelősek.
Mi, magyarok – már csak azért is, mert ilyen megátalkodottak vagyunk – szintén szeretünk a múltunkról, a jelenünkről és a jövőnkről elsődlegesen véleményt formálni. Segítségre, értelmezésre akkor lehet szükségünk, ha kérünk. Az ingyenleckék is hasznosak persze, de csak akkor, ha a szövetségesi hűség, a másikért érzett törődés kölcsönös. Ha mi, magyarok és persze, szerbek, lengyelek, angolok és olaszok, meg mindenki, aki nem mellesleg felépítette a mai Egyesült Államokat, egyaránt véleményt formálhat a tegnapi és mai állapotokról. És persze,
azt sem felejtjük, hogy a nagykövetség első embere beosztott diplomata, nem helytartó. Nem önállóan cselekvő személy, hanem hírvivő.
Kormányának, államának képviselője, akinek alapjáraton nagyon is meg kellene fontolnia, milyen mélységben fogalmaz meg kényes ügyekben határozott üzeneteket. Nagyobb jelentősége semmilyen nagyköveti szónoklatnak sincs, hiszen csak pillanatnyi érdekeket közvetít. Hogy egyetlen plasztikus példával megvilágítsam a fentieket: amikor Pressman úrra már senki sem emlékszik, akkor is lesz magyar nemzet a Kárpát-medencében. Erkölcsről gondolkodni persze helyénvaló és hasznos foglalatosság. Nekünk is sok gondolatunk támadt eltűnt észak-amerikai indiánokról, elkülönített japán emberekről, üldözött feketékről, hátrányos helyzetű spanyol anyanyelvűekről és ázsiaiakról, ahogyan a hollywoodi tömegtermelés kisebbségi csoportjairól is.
A magyar október
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!