Amerikai október

Nézem David Pressman új amerikai nagykövetet a Corvin közben rögtönzött kisfilmben, hallgatom szózatát arról, hogy a pesti srácok a méltóságért és a demokráciáért haltak meg. Beszédéből kiderül, hogy a szovjet iga milyen súlyos örökség, nyilván az orosz nemkülönben, és érteni vélem, hogy Pressman nagykövet tisztelgése Pongrátz Gergelyék hőstettei­nek helyszínén legalább ugyanannyira a mának szól, mint a tegnapnak. Amióta világ a világ, a nagyhatalmak valódi üzenetét ebben az országban rögtön megérti az ember. Most például a finom áthallást, hogy ami valaha jó és szép volt, mára ne menjen feledésbe. Hogy az Orbán-kormány – és ezt már én teszem hozzá – legyen méltó a hősi halottainkhoz, a nép eszményéért, mert így méltó ez minden nemzeti kormányzathoz.

Magyarország már csak olyan hely, amilyen például az Egyesült Államok. Ahol furcsa volna, ha a magyar nagykövet valamely történelmi helyszínen szónoklatot tartana amerikai polgároknak, rövid okfejtésé­ben és erkölcsi kioktatásában felvázolva egy másik élhető jövőt. Amely jövőnek persze semmi köze a valósághoz, de kétségtelenül jól hangzik azok számára, akik elfelejtették, hogy az amerikai nemzet sorsáért elsősorban maguk az amerikai emberek a felelősek.

Mi, magyarok – már csak azért is, mert ilyen megátalkodottak vagyunk – szintén szeretünk a múltunkról, a jelenünkről és a jövőnkről elsődlegesen véleményt formálni. Segítségre, értelmezésre akkor lehet szükségünk, ha kérünk. Az ingyenleckék is hasznosak persze, de csak akkor, ha a szövetségesi hűség, a másikért érzett törődés kölcsönös. Ha mi, magyarok és persze, szerbek, lengyelek, angolok és olaszok, meg mindenki, aki nem mellesleg felépítette a mai Egyesült Államokat, egyaránt véleményt formálhat a tegnapi és mai állapotokról. És persze, 

azt sem felejtjük, hogy a nagykövetség első embere beosztott diplomata, nem helytartó. Nem önállóan cselekvő személy, hanem hírvivő.

Kormányának, államának képviselője, akinek alapjáraton nagyon is meg kellene fontolnia, milyen mélységben fogalmaz meg kényes ügyekben határozott üzeneteket. Nagyobb jelentősége semmilyen nagyköveti szónoklatnak sincs, hiszen csak pillanatnyi érdekeket közvetít. Hogy egyetlen plasztikus példával megvilágítsam a fentieket: amikor Pressman úrra már senki sem emlékszik, akkor is lesz magyar nemzet a Kárpát-medencében. Erkölcsről gondolkodni persze helyénvaló és hasznos foglalatosság. Nekünk is sok gondolatunk támadt eltűnt észak-amerikai indiá­nokról, elkülönített japán emberekről, üldözött feketékről, hátrányos helyzetű spanyol anyanyelvűekről és ázsiaiakról, ahogyan a hol­lywoodi tömegtermelés kisebbségi csoportjairól is.

Sok, nagyon sok erkölcsi mondanivalónk akad tehát az amerikai nagykövet számára, de nemzeti ünnep idején nem mennénk bele a részletekbe. Nekünk ugyanis itt a saját történelmünk, itt van a máig feldolgozhatatlan 1956. Amely eseménynek kulcskérdése, hogy

miért hagytak bennünket sorsunkra a nyugati hatalmak, hogyan és miként történhetett meg, hogy az oroszok szabad kezet kaptak a forradalom leverésére, miközben a Szabad Európában és az Amerika Hangján még akkor is helytállásra, harcra buzdították a magyar fiatalokat, amikor ott, kint már mindenről döntöttek.

Amíg ezeket a sebeket nem gyógyítjuk be együtt, nincs értelme az áthallásos üzeneteknek.

Az elhunyt Wittner Máriára gondolunk a mai napon, és a névtelen hősökre, a szüleinkre, nagyszüleinkre, egy egész nemzedékre, akik pontosan meghatározható okok és következmények miatt szenvedtek annak idején. Ez illik az ünnephez, ez a méltó megemlékezés. Szerintünk ilyennek kell lennie a magyar októbernek. És ebből soha nem engedünk, nemcsak a régiek miatt, hanem a magunk jogán sem.

Borítókép: David Pressman (Fotó: Facebook/Képernyőkép)