Sokunk emlékezetes élménye, ahogy Pistike bepanaszolja Lajoskát a felügyelő pedagógusnál, amiért elvette a homokozólapátját vagy lefröcskölte az ivókútnál. A mai pedagógus szerepét a közösségimédia-platformok töltik be. Az ezeket követő tömegek hivatottak arra, hogy verbálisan jól megdádázzák a csínytevőt. A Pistikék is gombamód nőnek ki a földből, köztük például Deák Dániel osztályfőnöke, aki egyedfejlődésének minapi pontján helyesen észlelte, hogy elment a vonat, már nem írhat be az ellenőrzőbe, ezért radikálisabb eszközhöz kell nyúlnia. Vagy éppen legújabb tengerentúli barátunk, David Pressman nagykövet.
Az amerikai külképviselet médiafelületén most magyar közjogi méltóságokat, illetve a kormány által finanszírozottnak beállított kommentátorokat szerkesztettek ki egy kvízjátékban olyan álkérdésekkel, hogy nos, kedves gyerekek, vajon valamelyik fideszes mondta-e ezt vagy azt, esetleg maga Putyin, az új Oszama bin Laden? Very funny, nagyon vicces – mondja erre az amerikai, mi viszont reméljük, elég lesz, ha csak pár másodpercig csapkodjuk a térdünket a kis Kabost lepipáló szellemesség olvastán.
A nagy helyzet az, hogy a diplomácia – akárcsak a tanítás vagy a sírásás – szakma.
Nem a mi reszortunk lenne, hanem egy idős emberé a Fehér Házban – aki azonban a zakóját nem tudja egyedül felvenni, és egy halottat szólongat a színpadon –, hogy megkövetelje: a nagykövet e szakma szabályai szerint lépjen fel az őt egyébként faragatlan bemutatkozása ellenére is nagyvonalúan, Ronald Reagan, a hidegháborút lezáró egykori elnök országának kijáró tisztelettel fogadó Budapesten.
A folyosói (couloir) diplomácia művelői a megmondhatói, nem könnyű hivatás ez. Lejsztolnia kell az embernek, azaz oda kell tennie magát, győzködnie a másikat, izzad a hónalj, zsibbad már a láb, mire vége a napnak, sőt a zárófogadáson sem szabad mindent meginni és felkajálni, mert mégiscsak a hazánkat képviseljük.
Vannak, akik megugrották ezt a mércét az amerikai diplomáciában. William Brownnak sem lehetett egyszerű, amikor bő harminc éve, az első Öböl-háború idején arról kellett győzködnie Samír izraeli miniszterelnököt, hogy ne csapjon oda Iraknak, noha Scud rakétákkal szórták meg az országát. Idén januárban pedig – pár héttel az ukrajnai háború kirobbanása előtt – John Sullivan, az USA moszkvai képviselője mondta egy háttérbeszélgetésen, amelyen lapunk is részt vehetett: „Remélem, nem esem a hátsó felemre, tekintve a lépcsőket borító havat és jeget.” Aligha csak az időjárásról beszélt a veterán diplomata.
A Twitter-bajnok Pressman a jelek szerint meg akarja úszni ezt a fáradságos aprómunkát. A magyar államfő mellett több miniszterrel is találkozott, így nem állíthatja, hogy nem állnak előtte nyitva csatornák. Igaz, a miniszterelnök még nem tudott rá időt szakítani, noha már másfél hónapja itt lebzsel (nem a miniszterelnök, hanem Pressman).
Úgy tudjuk, a nagykövetség küldött ugyan barátkozós üzenetet a karmelita kolostorba, de – ahogy mondani szokás – amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.
Érdemes lenne elgondolkozni a Szabadság téren azon, hogy nem az üzengetésnek, a már a svéd–finn NATO-csatlakozás ügyében is megfigyelhető stikában presszingelésnek – nyomásgyakorlásnak – tudható-e be az előszobáztatás.
A nagykövet ügyesen reklámozza, mekkora barátja a magyar népnek és hány barátra tett szert a Vásárcsarnokban, de a lényeget tekintve azért hibádzik ez és az. Meglehet, a DK-s gyerekek felfújható Pressmant kérnek karácsonyra, de fontosabb budai helyeken azért úgy vannak vele: gyorsan letelik az a röpke két év, indul már a washingtoni retúr.
Borítókép: David Pressman (Fotó: MTI)
Botrányos nagykövetségi videó
