A kommunizmus áldozatainak emléknapjáról 2000-ben hozott törvényt az Országgyűlés. Nem maradhatnak titokban az emberirtó ideológia bűnei. Már csak azért sem, mert kései hívei ma is tevékenyen itt vannak köztünk. Igaza volt Márai Sándornak: „A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben – de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konokan vérszomjas, mint a partizán, aki egy bukott jelszó zászlója alatt védi a meztelen életét és a zsákmányt.” (Naptári érdekesség, hogy a február 25-i emléknapot az ideológiai kórt elterjesztő Kommunista kiáltvány megjelenésének évfordulója követi a kalendáriumban: 1848. február 26-án adta közre az irományt két hétpróbás anyaszomorító, Karl Marx és Friedrich Engels. A megbomlott Nyugaton ma reneszánszát éli mindkettő.)
A kommunizmus igazi premierjére egészen 1917 őszéig kellett várni, akkor Szentpéterváron, a Néva-folyónál horgonyzó Auróra cirkáló jelt adó lövéseire mindenhonnan feldúlt katonák, matrózok, gyári munkások és szövőnők rontottak neki a Téli Palotának azzal a ködös szándékkal, hogy végképp eltörlik a múltat. (Azóta kiderült, hogy a nagy októberi szocialista forradalom nem volt se nagy, se szocialista, se októberi, sőt nem is volt forradalom.) Valójában egy szimpla államcsíny történt, II. Vilmos német császár azt tervezte: úgy kapcsolja ki az antantot erősítő Oroszországot az éppen zajló első világháborúból, hogy egy Vlagyimir Iljics Lenin nevű szélhámos irányításával káoszt gerjeszt a hatalmas birodalomban. Így is történt, a busásan lefizetett kopasz aktivista ügyesen megcsinálta az akciót.
A folytatást ismerjük.
Levéltári kutatások százmillióra teszik a kommunizmus áldozatainak számát. Felejthetetlen szörnyűségekről szólnak a testben, lélekben megnyomorított túlélők, akiknek történeteitől még elevenebbekké lesznek Szolzsenyicin sokat idézett sorai: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek!”
Nem az orosz emberekről ír Szolzsenyicin, hanem a kommunistákról. Az aljaemberekről.
Érdekes megfigyelés, ahol igazán szárba szökkent a kommunizmus, ott vagy éhen haltak az emberek, vagy – jobb esetben – az elvtársak kiirtották egymást.
Közép- és Kelet-Európában a kommunizmus áldozatainak száma becslések szerint elérte az egymilliót, ám ennél jóval többre tehető azoké, akiket lelkileg is megnyomorított.
Furcsa, hogy miközben a hitleri nácizmus meghurcoltjaira lépten-nyomon emlékművek figyelmeztetnek, a kommunizmuséira alig néhány. Ez azért elgondolkodtató, mert bár mindkét diktatúra szedte az áldozatait, vitathatatlan a kommunizmus elsősége, hiszen sokkal tovább fertőzte a világot. Sőt fertőzi ma is. Míg a nácik bukásával az ő bűneik megismerhetővé lettek, a háborúból győztesen kikerült kommunisták gonosztettei homályban maradtak. A Nyugat számára kizárólag a nácizmus jelenti a totalitárius diktatúrát.
No, igen, szerencsés földrajzi fekvésük révén nem volt személyes találkozásuk a kommunizmussal… Pedig a Molotov–Ribbentrop-paktum óta ők is tudhatnák, hogy a kommunista és a náci egy tőről fakad… Az egész remekül átjön a mi Terror Háza Múzeumunk átöltözőszobájában, ahol a levitézlett kisnyilas rutinosan átbújik az ÁVH-uniformisba. (Nekem erről mindig az űzött tekintetű Jakab Péter és a szemkilövő-hegyi Láriferi szenvedélyes kézfogója ugrik be.)
Pár hét múlva, március 21-én lesz az évfordulója, hogy 1919-ben nálunk is bemutatkozott a kommunizmus. Az orosz hadifogságból hazatért Kun Béla és zavaros cimborái ezen a napon kiáltották ki a Tanácsköztársaságot. A torz ideológiával megfertőzött csőcselék rövid idő alatt elképesztő káoszt teremtett a háborúban kivérzett, megcsonkítás előtt álló országban. Ráadásul az éppen zajló béketárgyalásokon nem lehettünk ott, az antant nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Kun Béláékkal. Amikor meg végre eltakarodtak, Trianonban már készen volt a szörnyű ítélet: harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet. Ez is a kommunizmus bűne! (A sors iróniája: a Szovjetunióba menekült Kun Bélát a harmincas évek végén saját bálványa, Sztálin elvtárs függesztette fel – a kommunista szokásoknak megfelelően – bitófára.)
Negyedszázaddal később újabb vörös haramiákat rakott nyakunkba a bolsevik szovjet: jött Rákosi Mátyás, majd Kádár János. Utóbbi, az ’56-os szabadságharc vérbefojtója még a bresciai hiénát, Haynaut is megelőzte a gyilkolásban.
Nos, ők a kommunisták.
A hosszúra nyúlt, trükkös és szemfényvesztő „rendszerváltás” szinte érintetlenül hagyta a leleményes „reformkommunistákat”, akik aztán „korszerű, nyugatos demokratává” kaméleonodtak. (Emlékszünk még a „Tudjuk! Merjük! Tesszük!” jelszóval hülyítő „antikommunista” SZDSZ-re, amelyik aztán gyorsan megtalálta az átöltözőszobát, hipp-hopp lepacsizott pufajkás Gyuláékkal?)
Kommunistáink visszasomfordáltak a hatalomba, amit jószerivel el sem veszítettek. Ma is itt vannak közöttünk, legföljebb a nevük más: liberálisok, zöldek, igazságosztó antifák…
Vigyázz, magyar!
A múltat végképp eltörölni?
Nem! Nem! Soha!
