A kommunizmus áldozatainak emléknapjáról 2000-ben hozott törvényt az Országgyűlés. Nem maradhatnak titokban az emberirtó ideológia bűnei. Már csak azért sem, mert kései hívei ma is tevékenyen itt vannak köztünk. Igaza volt Márai Sándornak: „A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben – de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konokan vérszomjas, mint a partizán, aki egy bukott jelszó zászlója alatt védi a meztelen életét és a zsákmányt.” (Naptári érdekesség, hogy a február 25-i emléknapot az ideológiai kórt elterjesztő Kommunista kiáltvány megjelenésének évfordulója követi a kalendáriumban: 1848. február 26-án adta közre az irományt két hétpróbás anyaszomorító, Karl Marx és Friedrich Engels. A megbomlott Nyugaton ma reneszánszát éli mindkettő.)
A kommunizmus igazi premierjére egészen 1917 őszéig kellett várni, akkor Szentpéterváron, a Néva-folyónál horgonyzó Auróra cirkáló jelt adó lövéseire mindenhonnan feldúlt katonák, matrózok, gyári munkások és szövőnők rontottak neki a Téli Palotának azzal a ködös szándékkal, hogy végképp eltörlik a múltat. (Azóta kiderült, hogy a nagy októberi szocialista forradalom nem volt se nagy, se szocialista, se októberi, sőt nem is volt forradalom.) Valójában egy szimpla államcsíny történt, II. Vilmos német császár azt tervezte: úgy kapcsolja ki az antantot erősítő Oroszországot az éppen zajló első világháborúból, hogy egy Vlagyimir Iljics Lenin nevű szélhámos irányításával káoszt gerjeszt a hatalmas birodalomban. Így is történt, a busásan lefizetett kopasz aktivista ügyesen megcsinálta az akciót.
A folytatást ismerjük.
Levéltári kutatások százmillióra teszik a kommunizmus áldozatainak számát. Felejthetetlen szörnyűségekről szólnak a testben, lélekben megnyomorított túlélők, akiknek történeteitől még elevenebbekké lesznek Szolzsenyicin sokat idézett sorai: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek!”