A Nemzeti Múzeum lépcsősora 1848. március tizenötödike óta megkerülhetetlen. Minden kurzusnak meg kell másznia az öreg grádicsokat – az egyik botladozik, a másik beleizzad (a tető timpanonjára mesterlövészeket küld), a harmadik büszkén lépdel föl rajta.
Ki ne ismerné betéve azokat a szívet dobogtató órákat…!
Petőfi Sándor Nemzeti dala – a hiedelmekkel ellentétben – már két nappal korábban készen állt, sőt a Pilvax-ifjak némelyike betéve tudta.
(Talán már sejtették, ez festi majd az aurát a Tizenkét pont köré.) A vers kalandos nyitánya a nyomdai ijedelemnél kezdődött. Akkor, mikor a tipográfusok előtt álló költő rádöbbent, a forradalmi hevületben bizony otthon felejtette a vers egyetlen kéziratát. Ám a nagy idők megélezik a memóriát. Petőfi pennát kért, és ott, a Landerer–Haeckenast Nyomda szedőtermében emlékezetből papírra vetette a lüktető verssorokat:
Talpra, magyar, hí a haza!
Ami ezután következett, az már a márványba vésett történelem.
(Hogy az újságunk is benne legyen a történetben: lapunk főcímét – Magyar Nemzet – máig ugyanabból a betűtípusból nyomtatjuk, mint a Tizenkét pontot azon a felejthetetlen márciusi napon.)
Vérbe fojthatta az idegen fegyver a zendülésből sarjadt szabadságharcot, ám március szellemével többé már nem bírt, az kibújt a palackból, és az idők során szent példává nemesedett – jó és rossz időkben, háborúban és békében, diktatúrában és demokráciában, jólétben és éhínség során mindig ugyanazt az üzenetet hordozta: hazaszeretet, nemzet, magyarság.
Ha negyvennyolc márciusára gondolunk, ünneplőbe öltözik a szívünk.
Azt a napot erővel sem lehetett utólag elhallgatni, elfelejtetni, csak olaj lett volna a tűzre.
A karhatalmi fellépésekből mártírok születnek, erre már Ferenc József császár is rájött; kemény kézzel kezdte, aztán csak morgott, tűrte, később legyintett rá. Az udvar tehetetlen volt. A kiegyezés után még hangosabbá lett az évforduló, Bécs nem találta meg az ellenszert a dacos negyvennyolcra, nem is találhatta.
A kommunizmusnak ennél is nagyobb fejtörést okoztak a március tizenötödikék. Bár piros betűjét 1951-től feketére cserélték, emlékezetét megtiltani ők sem merték – megpróbálták hát aljasul magukhoz igazítani – szovjet szuronyok árnyékában, persze.
A gonoszságban fogant Rákosi Mátyás a vörös mozgalom előfutárainak nevezte a negyvennyolcas ifjakat, fals csinnadrattával ünnepeltette őket.
Utódja, Kádár János is rettegett az emléknaptól; nem is tévedett igazán nagyot, mikor úgy okoskodott: aki 1848-ról beszél, 1956-ra gondol. Ordított is a párhuzam. Félt a hatalom – miközben nyögvenyelősen engedélyezte az ünnepet, vacogott tőle. Aztán, ahogy roskadozott a bolsevik világrend, úgy fonnyadt a gumibot is. 1989-ben, karnyújtásnyira a rendszerváltástól, a rendőrök már kokárdás egyenruhában irányították az ünnepi forgalmat.)
Kár, hogy nemzeti sorsfordulóink rendre megtorpannak a szelíd nyesésnél, lombtördelésnél – túl gyorsan felejtünk, és túl korán megbocsátunk. Hiszünk azoknak, akiknek nem szabadna hinnünk. Ha nem a túlerő győz le bennünket, kaméleonok csalnak lépre. Olykor meg egyenesen magunk kérjük vissza megnyomorítóinkat… Ki érti ezt?
Nagy kár az is, hogy a mai hivatalos Európa nincs igazán kibékülve velünk. Talán azért, mert a kereszténységünkre hivatkozunk az alaptörvényünkben, vagy azért, mert ilyentájt kokárdát viselünk. Esetleg azért, mert végre kiegyenesedtünk, sarkunkra álltunk, és hittel valljuk a Nemzeti dal minden sorát. Kivált a refrént: „Rabok tovább nem leszünk!” Igen, ilyenek vagyunk. A kilátástalanság évszázadai kovásszá gyúrtak bennünket, nem tűrjük a béklyót. Sosem lett volna forradalom 1848 Magyarországán, ha a nemzet elfogadja a szolgasort.
Kár, hogy az itt felejtett lakájoknak még mindig az az ars poeticájuk: Merjünk kicsik lenni! Ők azok, akiknek már ez a megtépázott, maroknyi ország is túlságosan nagy, még ez a megfogyatkozott nemzet is túlságosan eleven.
Ők azok, akiket Muhi, Mohács, Nagymajtény és Világos példája nem a hazaszeretetre, hanem a szolgaföld elfogadására tanított. Ők azok, akik – ha tehetnék – tovább zsugorítanák, nyomorítanák a nemzetet. Jó pénzért a sírját is megásnák… Ma ők mondják magukat „liberálisoknak”. Ám vigyázzunk! Közük nincs a negyvennyolcas liberálisokhoz, csupán kisajátították a szót. Az elnevezés mára elkorcsosult. A ma „liberálisa” nem szabadelvű, hanem – szabados. Ott érzi jól magát, ahol zavar van, fejetlenség. A másságával kérkedik, alapállása a dafke, a csakazértis. Hamiskártyás, csapdaépítő. Befolyásolni lelket és tudatot, elhallgatni a múltat – ez a mai liberalizmus. Ezen belül is legeslegelső: eltiporni a nemzettudatot. Nehogy a végén még ráébredjünk, hogy a történelem ismétli önmagát.
Ők azok, akik évtizedek óta röhögve „díszmagyarnak”, „hazaffynak” csúfolnak mindenkit, aki nemzeti színű zászlót tűz a kapujára, március idusán kokárdát visel, a Himnusz akkordjaira pedig könny szökik a szemébe…
Hol titokban, hol állami díszben, hol megtűrten, hol potyautasokkal, de százhetvenöt éve újra és újra emlékezünk és beleborzongunk a nagy napba, amikor óriássá nőtt a leírtnak hitt nemzet. Lelkiismereti kontroll ez a dátum: bizonyság arra, hogy tartjuk az irányt, amit szépapáink azon a százhetvenöt esztendővel ezelőtti napon ünnepünkké tettek.
Borítókép: Petőfi Sándor híres dagerrotípiája és egy magyar zászló (Fotó: Faludi Imre)
