Fáklyák lobognak, mécsesek pislognak, ünnepeljük hőseinket és emlékezünk fájón az áldozatokra. Egy nemzet felemelt feje, egy ország elpusztíthatatlan vágya a szabadság iránt, az ifjúság feltartóztathatatlan lázadása és a szovjet tankok lánctalpai által megtiport szülőföldről, a kommunista gyilkosok megtorlása elől menekülők szomorú tekintete, a bitófák árnyékában zokogó hozzátartozók kitörölhetetlen fájdalma; egyszerre tolul föl lelkünk mélyéről minden október 23-án. Mivel még szemtanúk is élnek közöttünk, és gyermekeikben, unokáikban is eleven még mind a katartikus, mind a letargikus élmény, nincs még egy ilyen ünnepünk, amely ilyen intenzíven lenne lelkesítő és megrázó egyszerre. De tanulnunk kell még ma is a méltó ünneplést.
Nem megy könnyen, nem is megy mindenkinek. Még mindig vannak, akik összekeverik a hóhérokat az áldozatokkal, és ebből a morális katyvaszból próbálnak sajátos magyarázatokkal piedesztált emelni önmaguk számára. Gyurcsány Ferenc, a legnagyobb kommunista utódpárt vezetője kijelenti, hogy valójában ők a forradalom igazi örökösei. Az őszödi böszme a rokonságától kezdve a politikai múltján keresztül a napi megnyilvánulásait tekintve is minden ízében azt a mentalitást testesíti meg, amiből elege lett ennek az országnak már az ötvenes években, és jelenlétüket a közéletben azóta is gennyes sebként hurcolja magán a magyar társadalom mint a forradalom leverőinek hetedíziglen ártó keze nyomát. Erre kijelenti, ők az örökösei szabadságvágyunk legszentebb kiáradásának.