Egy olasz újságíró a sajtóteremben faxot keresett, azt kellett neki mondanom, hogy a legközelebbit a bécsi Práter Stadionban találja. De emlékezetes történet volt az is, amikor 2001-ben a Bordeaux nem akart az ütött-kopott, vasvázas lelátós, debreceni Oláh Gábor utcai „stadionban” edzeni, a franciák arra a szabályra hivatkoztak, hogy joguk van megismerkedni a meccs helyszínével, és nem hittek a fülüknek, amikor megtudták, ott vannak, bizony, ez lesz az.

Óriási botrány kerekedett még 2010 szeptemberében abból, hogy a moldávok elleni meccsre a szűk keresztmetszet miatt lassan ment a nézők beléptetése a Szusza Ferenc Stadionba, sokan csak a szünetre értek fel a tribünre – és még hosszan sorolhatnánk a szégyellni való példákat. A futballunk tekintélye, infrastruktúrája, morális tartása, anyagi háttere egyenlő volt a nullával ahhoz képest, hogy hova szeretett volna eljutni, és bizony nem volt az sem olyan nagyon régen, amikor éppen a bolgárokat irigyeltük, akik csaknem harminc éve, 1994-ben negyedikek lettek a világbajnokságon, ahova mi 1986 óta ki sem jutunk.

A létesítményeink világszínvonalúak, a felnőttválogatottakról pedig mindent elmond, hogy a bolgár győzelem nélkül áll a csoportja utolsó helyén, a szövetség retteg a szurkolók haragjától, a magyar a csoport első helyének a legnagyobb esélyese, a szurkolók rajongása pedig ott tart, hogy a jegyek árusításának kezdetén percek alatt összeomlik a rendszer a túlterheléstől. Orbán Viktor miniszterelnök éppen a napokban jegyezte meg, hogy a Puskás Aréna kapacitását talán nagyobbra kellett volna tervezni hatvanezernél, mert rendre akkora az érdeklődés. Ki hitte volna ezt tizenöt-húsz évvel ezelőtt?

Azt most aligha kell különösebben taglalnunk, hogy a bolgárok sportszerűségből mennyire leszerepeltek. Ez is motiváció lehetne a legyőzésükre, ha szükségük lenne ilyen rendkívüli ösztönzőre a magyar játékosoknak. Szerencsére nincsen. Mindez azonban felhívja a figyelmünket arra, hogy az idő valóban mennyire forgandó, és ezért tilos megelégedni a ma sikereivel. Abból, hogy most éppen a háttér és a felnőttválogatott rendben van, nem magától értetődő, hogy ez lesz évtizedek múltán is. Aki a profi sportban egy percre is megáll, az óhatatlanul lemarad. A csütörtöki mérkőzést megelőző hercehurca jól is jöhet, ha tanulunk a bolgárok példájából, mert az nem kérdés, hogy számunkra a futball milyen hihetetlenül fontos. Egyszer már nagyot estünk a magasból, hagyjuk meg ezt most már másoknak. 

Borítókép: labdát szerez a Magyarország–Bulgária mérkőzésen (Fotó: Nemzeti Sport/Árvai Károly)