Magyarnak lenni nemcsak hatalmas felelősség és kihívás, hanem öröm is. Sőt elsősorban öröm, a többi csak utána jön, amolyan kötelező velejárója az életnek. Ezt az érzést manapság rengetegszer átélhetjük, amikor különböző válogatottjaink vitézkednek a nemzetközi porondon, legyen szó akár a most folyó kézilabda Eb-ről, a meghökkentően alacsony átlagéletkorú vízilabda-válogatottról vagy akár a futballistáinkról. Ez csak sport, amely ugyebár híresen nem teszi olcsóbbá a kenyeret, és semmiféle anyagi, kézzelfogható előnyt nem fog jelenteni az életben. Csak szebbé teszi. Talán épp ez benne a csodálatos.
Mert másnap az emberek arról beszélnek, amit Bodó művelt, vagy Vigvári Vince, vagy Sallai. Az ő győzelmük a mi győzelmünk is, ők a kiválasztott legjobbak, akik minket képviselve magukra húzzák a nemzeti gúnyát, hogy eldöntsék, ki a jobb. Az ellenfélnél pedig ugyanígy izgul egy egész ország, a mi fiaink-lányaink győzelemre tudják-e vinni a nemzeti színeket, vagy alulmaradnak. A sport így válik sokkal többé, mint tizedmásodpercek és centik harcává, a szív így tud diadalmaskodni a matérián. Mert nem egy koordináta-rendszerben van a magyar győzelem és a kenyér ára.
De 2024-et írunk, és senki se várhatja el, hogy a sportolók pusztán lelkesedésből tegyék ki a szívüket a pályára, hiszen nekik is van életük, vágyaik és céljaik, s ők is megpróbálják a legtöbbet kihozni a pályafutásukból, amely ráadásul meghökkentően rövid, ha összehasonlítjuk mondjuk egy újságíróéval. A cél az, hogy igenis megérje magyar sportolónak lenni, hogy a nemzet képes legyen magához vonzani azokat, akikben akár csak pislákol a magyarság szikrája, de látja, hogy ebben az országban azt a bizonyos örömöt komolyan veszik az emberek. Ma azt látjuk, hogy igen, megéri magyarnak lenni. Mert a közeg mindenütt befogadó, a válogatottak mindenhol családot alkotnak, együtt küzdenek a közös célokért, a dicsőségért, és elképzelhető, hogy Callum Styles soha nem gondolt párás tekintettel a Körösök vidékére vagy a Bakonyra, de bízvást állítható, hogy a magyarság fellobbant benne. Ismerős jelenség, hogy egy-egy magyar diadal után bizonyos baloldali politikusok és megmondóemberek – igyekezvén minden jót azonnal kárörvendő mosollyal a sárba tiporni – megkérdőjelezik, hogy a sikert elérő sportolók magyarok voltak-e. Márpedig ez ocsmány és gyalázatos. Senki se lát bele a másik szívébe, és hadd feltételezzük, hogy az a meggypiros mezes fiatal igenis átérzi, mit jelent magyarnak lenni akkor is, ha esetleg tőlünk távol született és csak nagy nehézségek árán tud a tévének nyilatkozni.
Magyarország különleges, hiszen ritkaságnak számított mindig az olyan, aki teljesen idegenként úgy döntött, ezt a gyönyörű, de megtanulhatatlan nyelvet fogja elsajátítani, itt telepszik le, megküzd a bizalmatlansággal, és megtanulja a mi életünk megfoghatatlan apróságait. De voltak ilyenek. Knézich Károly. Leiningen-Westerburg Károly. Damjanich János. Őket is rendszeresen felsorolják, amikor arról van szó, hogy azt a bizonyos világra szóló diadalt külföldiek érték el, amelynek annyi az értelme, hogy mi, magyarok teljesen alkalmatlanok vagyunk a győzelemre. Aki ilyenkor azt feltételezi, hogy az aradi hősök vagy belső szívdobogása az idegenségéből fakad, az egyszerűen gonosz. Önmagából indul ki, azt képzelvén, hogy az élet velejét a bankszámla adja, és semmi szükség arra, hogy az örömöt közösen meg tudja élni a nemzet, ismeretlenül egymás nyakába borulva. Nagyon komoly törekvések vannak persze erre, hogy az ember ne lehessen a másik testvére ismeretlenül. Aztán a valóság mindig ad egy kijózanító pofont a kétkedőknek. Anglia–Magyarország 0-4.
Borítókép: illusztráció (Fotó: Pixabay)
