Március 15. az a nap a naptárban, amit 175 éve Petőfi és a szabadság napjaként ünnepel a magyarság. Igen, már 1849-ben megünnepelték az első évfordulót Debrecenben, ahol a Nagytemplomban Kossuth így fohászkodott: „Tartsd meg, Uram, e szabadságnak fáját…” Odakint ágyú- és zeneszó köszöntötte azt a napot, amelyen – mint Jókai írta egy évvel korábban – „a nép szava először megszólalt... írjátok föl szíveitekbe és el ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik.” Hogyan felejtenénk, hiszen már 1848. március 15-e főhőse, Petőfi megírta: „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink / Huszonnégy óra alatt.”
Minden korabeli tudósítás kiemelte a nap folyamán többször elszavalt Nemzeti dal katartikus esküjét, ahogy a többezres tömeg – nem törődve az esővel – levett föveggel, fölemelt ujjakkal hangosan elismételte a szavaló után Petőfi új versének refrénjét: „A magyarok Istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” Amikor Irinyi József déltájban kihozta Landerer nyomdájából a Nemzeti dal első, cenzúra nélkül kinyomtatott példányait, hogy szétossza a zuhogó esőben várakozó diákoknak, polgároknak és parasztoknak, „a hulló esőben égből látszott reájok szállani a keresztelés vize” – írta a Pesti Hírlap másnap.
A közös eskü olyan katartikus és valóságos lelki újjászületést hozó élmény volt 1848. március 15-én, amely a márciusi ifjaknak – élükön Petőfivel – köszönhetően mélyen beágyazódott, beépült a magyar nemzettudatba. Mint Orbán Viktor fogalmazott ünnepi beszédében, nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem az, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra. „A márciusi ifjak szülei tudták, hogy haza csak addig van, amíg van, aki szeresse. A magyar hazát csak és kizárólag polgárai szeretete, a szívek ereje tartja fönn. Ez tesz bennünket különlegessé.” Igaza van a miniszterelnöknek, mert az 1848–49 óta egymást követő hét-nyolc nemzedék (ki hogyan számolja) derék, szabad szellemű és hazájukat szerető gyerekeket hagyott a világra. Ezért élhetünk – megfogyva bár, de törve nem – ma is e hazában.
A márciusi esküvel együtt az is kötelez bennünket, hogy Petőfi – elsőként – a szabadság népének nevezte a magyart, amely az Európában példátlan módon békés és törvényes úton, nemzeti egyetértéssel kivívott, vér nélküli forradalmat követően fegyveres önvédelmi harcra, függetlenségi háborúra kényszerült Európa két önkényuralmi birodalma ellen. Sok honfitársunk, a március ifjak közül is többen vérüket ontották a magyar szabadságért. S ha az iszonyú túlerő le is győzött minket 1849-ben, majd 1956-ban is, az elmúlt ötszáz évben minden birodalom belátta végül, hogy erőszakkal nem megy velünk semmire. Ez a brüsszeli birodalomra is érvényes – hangsúlyozta Orbán Viktor, hozzátéve, hogy „Brüsszel becsapott bennünket, így ideje, hogy fellázadjunk”. A hazánkat eladó, eláruló baloldalt pedig – amely a nemzeti ünnepen ünneplés helyett hazug propagandára és kormányellenes ócska demonstrációkra volt csak képes – „elfelejtjük, nem ismertük soha”, idézte Szabó Magdát.
Azt azonban nem felejtjük, hogy március 15. a jelenünk, lényünk szerves része. Ahogy 1848-ban, úgy 2024-ben is „Itt az idő, most vagy soha! / Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!” Valójában mindennap választunk, de vannak kiemelt, sorsfordító alkalmak, amikor a létünk a tét. Ilyen alkalom legközelebb június 9-én lesz, mert az európai parlamenti választáson dönteni kell: „Követ törsz vagy katedrálist építesz? Brüsszeli járszalag vagy magyar szabadság? Háború vagy béke?” Nyolcvanöt nap múlva is jusson eszünkbe a tegnapi nap örök üzenete.
Borítókép: Orbán Viktor (Fotó: Mirkó István)
